Vérrel átszőtt romantika - Fedezd fel azt a sorozatot, ahol a fejlövés szinte már üdítő élménynek tűnik!

Ahogyan Don Quijote a lovagregények bűvöletében élt, úgy a XX. század embere számára a Vadnyugat vált a mitikus, képzeletbeli világ színhelyévé, tele cowboyokkal és indiánokkal. E fenomén legfőbb forrása a film, különösen a westernek, amelyek életre keltették e legendás tájat és karaktereket.

Ennek a műfajnak a vonzereje nem csupán egy mulandó trend következménye. Talányos, hogy miért vonzott minket annyira az amerikai cowboyok és pásztorok imázsa; miért vágytunk fiatalon az ő kalapjukra, miért lett a farmernadrág a hétköznapok alapdarabja, és miért kerestük az indiánsátorban a menedéket. Olyan, mintha mindez egy ösztönös törekvés lenne arra, hogy felfedezzük az élet mélységeit, az otthonunk megteremtésének örömét, és kijelöljük a helyünket a világban. Ez a kemény, mégis egyénre szabott romantika a mindennapok hőseinek szól: vagy urai leszünk a sorsunknak, vagy alámerülünk a küzdelmek tengerében. Itt nem királyokat, népeket vagy hazát kell szolgálni, hanem saját magunkat és a minket körülvevő világot.

Évezredes civilizációk emberének, aki lépten-nyomon kövekbe, könyvekbe vésett hagyományokba, hierarchikus viszonyokba botlik, annyira mesevilágnak tűnik mindez, hogy úgy érzi, csupán a képzelet szüleménye. Végtelen pusztaságokba szórt faházak, kis települések, összevissza vágtató lovasok, fejükön tollakat hordó törzsek, mindenkinél bármikor előkapható fegyver. Visszatérve a szabadságélmény kábulatából, újra meg újra tudatosítani kell, hogy romantizált, de valós történelmi közeget látunk, a születőben lévő Amerikát őslakosaival, az odaérkező telepesek, vállalkozók küzdelmeivel.

A western divatja egy ideje már leáldozóban van, de mítosza még mindig él, történelmi hátterét meg őrzi az idő. Továbbra sem nyelte el a filmtörténet, időről időre kidugja a fejét a mainstream tarkaságból. Leginkább kétféle alakváltozatban. Az egyik a stilizáció, a műfaji jegyek ornamentális vagy idézőjeles fölerősítése, ami nagyjából a Volt egyszer egy Vadnyugattal kezdődött, és pár éve Tarantino is hozzátette a magáét a Django elszabadul kemény örömjátékában. A másik irány a naturalisztikus deromantizálás, a nyerseség, kegyetlenség elemeinek kiemelése. Nyomokban a western egész történetében feltűnik, de a mai filmtechnika attraktív lehetőségei, a hatásmaximalizáló, "sebészeti" látványvilág divatja a primer hátborzongatás szintjéig fokozta, amire jó példa A visszatérő.

A Netflix legújabb sorozata, A vadnyugat születése, radikális utat választott a történetmesélésben. Az első epizód már azonnal sokkolja a nézőket, hiszen a legtöbb sorozat még a legsötétebb témák esetén is ügyel arra, hogy a nézők kényelmesen és nyugodtan élvezhessék a cselekményt. Ezzel szemben Peter Berg rendező és csapata egy brutális vérfürdőt tálal elénk, amely annyira megrázó, hogy még a távirányító is kiesik a kezünkből a borzalmak láttán. Nyílvesszők hatolnak be homlokokba és szemekbe, balták csapódnak fejekbe, torkok vágódnak át. Itt a fejlövések már-már üdítőnek tűnnek a korábbi brutalitások után. Az 1857-es utahi háború sötét világába merülünk, ahol kormányerők, mormon milíciák, telepesek és őslakos indiánok keserű harca zajlik. Ezen a vidéken egy új világ születésének nyoma sincs; a pusztítás és a halál uralkodik, és a természet is legkegyetlenebb arcát mutatja nekünk.

Mégis arra ösztönöz mindez, hogy maradjunk, nézzük, verekedjük át magunkat a történéseken. Ha teljesen újszerűnek nem tűnik is az ábrázolás (akiknek a forgatókönyvíró, Mark L. Smith nevéről beugrik korábbi munkája, A visszatérő, sejthetik, mire számíthatnak), mégis szokatlan, izgalmas hatást kelt a mű világa. Merészen mítoszrombolónak tűnik, mintha végső leszámolásra hívna a Vadnyugathoz kapcsolódó romantikus képzetekkel, az amerikai szabadság ábrándjával. Vérből, kíméletlenségből született a liberális demokrácia centruma. Tudtuk, de nem nagyon élhettük meg műalkotásokon keresztül. A sorozat második harmada azonban még érdekesebb. Miután túl vagyunk a sokkon, és beilleszkedünk valahogy ebbe a világba, már sikerül megérezni valamit a pusztítás és teremtés embertelen és emberi egységéből is. A szereplők harcba kérgesedett arca mögött lassan, néhány pillanatra felcsillannak a melegség jelei. Nagyon szép, finom árnyalás, pislákoló feltárulkozás ez, nem töri meg az alaphangütést.

A sorozat sajnos nem találja meg a megfelelő utat a lezárás felé, és végül visszatér egy romantikus western keretei közé. A megkapó, mítoszromboló máz levedlett róla, és arra kényszerülünk, hogy szembesüljünk azzal: csupán egy szokványos szálakon futó kalandos történetet láttunk. A gyerekével vándorló anyuka, a magába zárkózó Superman kísérőjével, az elfojtott érzelmekkel teli hős, aki feleségét keresi, a hatalomra és gazdagságra vágyó mormon hatalmasság, az érzelmesen szikár erődparancsnok, valamint a kegyetlen harcokban részt vevő, de mégis jó szívű indiánok mind-mind részei ennek a mesének. Igen, el fogadjuk ezt a történetet, de így felmerül a kérdés: miért kell ma látványosan naturalista kegyetlenséggel és vérrel körülvenni a romantikát?