Évek hosszú során át keresték a rendőrök Dagobertet, az áruházak félelmetes alakját.

A Dagobert álnéven elhíresült bűnöző hat éven keresztül volt Németország legkeresettebb bűnözője, aki óvatosságának köszönhette azt, hogy ilyen sokáig nem bukott le. Történetéről az RTL streamingfelületén jelent meg egy sorozat, amely felfedi, miből lett a cserebogár, és hogy miképp tudott túljárni a hatóságok eszén.

Bár a németek leginkább Dagobert néven ismerik, a bűnöző Arno Martin Franz Funke néven látta meg a napvilágot. A jelenleg 74 éves férfi csonka családban nevelkedett Berlin-Rudowban és Neuköllnben, mivel édesapja elhagyta őt és két lánytestvérét. Az iskolai tanulmányok nem kötötték le a figyelmét, ám a festészet és a könyvtárba járás annál inkább - itt szedte össze azon ismereteit, ami a bombakészítéshez kellett. Fotóképzésen is részt vett, majd reklámtábla-készítőként végzett, felnőve pedig különböző munkakörökben próbált érvényesülni. Volt lemezlovas, építőipari segédmunkás és sofőr, de a kreatív szakmák továbbra is jobban vonzották. A '60-as évek közepétől kezdve tíz éven át sajtófotósként dolgozott, aztán szabadúszó festőként bontogatta a szárnyait, a művei még kiállításokon is megjelentek, viszont nem érte el a várt sikert.

Bár a művészetek világában otthonosan mozgott, ez sajnos nem nyújtott számára elegendő anyagi stabilitást, így végül fényezőként helyezkedett el egy autójavító műhelyben. Ennek a munkakörnek nemcsak a fizikai, hanem a pszichikai következményei is lettek: évekig ki volt téve különféle oldószereknek, amelyek nemcsak az egészségére, hanem a magánéletére is romboló hatással voltak, identitásválságba sodorva őt. A festést, bár már csupán hobbiként űzte, továbbra is folytatta; képeiből jól érzékelhető volt, hogy depresszióval küzd, és az alkohollal is megvívta a maga harcát. Adósságai egyre csak nőttek, és a kiút keresése közben a reménytelenség mély vízébe merült. Ekkor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy más lehetőségeket is mérlegelnie kellene, így végül az alvilág felé fordult. Funke 1988-tól kezdve egyfajta hadjáratot indított, Dagobert álnéven robbantással fenyegetőzött, és gyorsan híressé vált találékony, de óvatos akcióiról, amelyek során mindig ügyelt arra, hogy senkinek se ártsanak. Arno Martin Franz Funke, aki Németország legkeresettebb bűnözőjévé vált, különös életútját most egy új sorozat dolgozza fel, a Nevem Dagobert, amely az RTL streamingplatformján debütált. A sorozat törekszik arra, hogy hitelesen bemutassa a fényezőből lett elítélt történetét, felvillantva a művészet és a bűnözés közötti feszültséget.

Az első incidens 1988. május 10-én zajlott le a berlini KaDeWe áruházban, ahol robbanás rázta meg a helyszínt, és jelentős anyagi kárt okozott. Funke, aki zsarolóként irányította a helyzetet, félmillió márkát követelt az áruháztól, hogy elkerülje a további támadásokat. Az ő feltételezése szerint a pénzt egy vonatról kellett ledobni, és ő maga hagyott egy rádióvevőt a szerelvényen, amely lehetővé tette az átadás lebonyolítását. A hatóságok mindent megtettek, hogy megakadályozzák a terv végrehajtását, de Funke ügyessége révén sikerült elmenekülnie a tetemes összeggel. A bűncselekmény tanúi között akadt néhány fiatal, akik fantomképet készítettek róla, majd a rendőrök a környékbeli üzletekben érdeklődtek a kép alapján. Betértek abba az autószerelő műhelybe is, ahol Funke dolgozott, és a főnök azonnal felismerte a képen szereplőt, de nem árulta el a rendőrségnek. Valószínűleg hálából Funke később magával vitte őt a Fülöp-szigetekre, ahol feleségül vett egy nőt, majd visszatérve Berlinbe született egy fia. A német fővárosban egy két hálószobás lakást bérelt, azonban a zsarolásból szerzett pénz gyorsan elapadt. Később úgy nyilatkozott, hogy újabb bombák gyártásába kezdett, amikor már csak százezer márkája maradt, így sürgősen készen állt a következő akcióra.

A hamburgi Karstadt áruházlánc lett a következő célpontja a zsarolónak, aki 1992 júniusában újra felbukkant a porcelánosztály környékén, ahol robbanás történt – szerencsére ezúttal csak anyagi károkat okozva. Funk, a zsaroló, fenyegető üzenetet küldött: ha nem kap egymillió márkát, visszatér, hogy újabb akciót indítson. Az egyetlen módja a pénz átadásának az volt, hogy a Hamburger Abendsblatt újságban hirdetéssel jelezzék, hajlandóak fizetni. A hatóságok gyorsan összerakták a képet, és rájöttek, hogy a Dagobert álnéven ismert férfi áll a háttérben, akit már a berlini robbantásért is felelősségre vontak. Funk követelését követően a rendőrség egy vasúti csomagmegőrzőhöz vitte a pénzt, ahol egy időzítővel ellátott dobozt találtak. A feladatuk az volt, hogy a Hamburgból Berlinbe tartó vonat utolsó kocsijára rögzítsék a csomagot, és az időzítő alapján megpróbálják kideríteni, hol veszi majd át a pénzt. A rendőrök azonban nem sejtették, hogy Funk csupán a szórakozás kedvéért vezeti őket félre. Az átadás helyszínét szigorúan biztosították, a vonatot pedig körbeállták, de a doboz időzítője csupán figyelemelterelés volt. Funk ügyes trükkje révén egy távirányítós autó segítségével korábban kiszabadította a pénzes rekeszt, így, miután felkapta a zsákmányt, kerékpáron távozott. A hatóságok azonban nem hagyták magukat, és a zsaroló később megtapasztalta, hogy nem mindig ő az, aki ügyesen manőverezik. A csomagban csupán néhány ezer márka volt, ami alaposan meglepte őt. A rendőrök nem akarták megismételni az első esetet, amikor Funk egyszerűen eltűnt a megszerzett pénzzel, de ez csak tovább növelte a bűnöző dühét.

1992 őszén Funke ismét támadást tervelt ki, akkor a brémai Karstadt áruház egy egész szintjét robbantotta fel. Az általa eszkábált gyújtóbomba működésbe hozta az áruház tűzoltórendszerét, a kizúduló víz pedig csak még nagyobb kárt okozott. Egy hétre rá a hannoveri Kaufhausban egy liftben robbantott bombát, ám a hatóságok ekkor már rendelkeztek annyi információval róla, hogy fel tudtak állítani egy profilt. Dagobertet egy magas intelligenciával és komoly műszaki ismeretekkel rendelkező férfinak írták le, aki az akciói során törekszik arra, hogy ne történjen személyi sérülés. Feltűnt nekik emellett, hogy Funke valamiért ragaszkodik a vasúthoz, mint a pénzátadás helyszínéhez, így összeszedték, milyen egyéb pontok lehetnek még a Berlinbe tartó vonatok vonalán, amelyek esetleg szóba jöhetnek. Ennek ismeretében próbáltak csapdát állítani a bűnözőnek, akinek egy újabb követelését teljesítették 1992 októberében. Funke épp Charlottenburg felé tartott a kerékpárjával - ez volt a rendőrség által azonosított egyik helyszín -, hogy távirányító segítségével ismét leoldja a vonatra felszerelt doboz pénzt tartalmazó rekeszét, amikor észrevette a felé igyekvő rendőröket. Ekkor gyorsabban kezdett tekerni, és ugyan az egyik nyomozó már közel járt ahhoz, hogy elkapja őt, elcsúszott egy sáros levélkupacon és elesett. Másnap a német Bild ezzel a címmel jelentette meg a történtekről szóló cikket:

A rendőr éppen Dagobert nyomában loholt, amikor hirtelen megcsúszott egy kutyus által hagyott apró meglepetésen, és a következő pillanatban már a földön találta magát.

A hatóságok és az áruházak nyilvánvalóan dühösek voltak az állandóan olajra lépő bűnözőre, ám a köz szemében egyáltalán nem volt ellenszenves alak. Sőt, egy Robin Hood-szerű figurának látták, akinek tettei ugyan szembemennek a törvénnyel, de megértették, hogy szüksége van a pénzre, és tetszett nekik, hogy mindig sikerül megúsznia a felelősségre vonást, túljárva a hatóságok eszén. Megesett, hogy egy parkolóba rángatta őket, hogy az általa követelt összeget egy ládánál hagyják - amiben utak csúszásmentesítéséhez használt kavicsot tároltak -, ám a rendőrök hiába helyeztek el mozgásérzékelőt a pénzt tartalmazó csomagban, azzal nem számoltak, hogy a láda alatt egy csatornanyílás van, ahol Funke felmászott, majd miután megbizonyosodott róla, hogy megint átverték, ugyanott távozott. Annak ellenére pedig, hogy a hatóságok próbáltak új módszerekhez folyamodni, például háromezer rendőr segítségével megfigyelték a Berlin nyugati felén lévő összes utcai telefont - mivel a bűnöző mindig onnan hívta őket -, ám pechükre a következő hívás éppen a város keleti feléről jött, így a többedszeri sikertelen akciójuk komolyan megkérdőjelezte a szakmai hozzáértésüket. Sőt, még azt is találgatták, hogy Dagobert egy rendőr, így még könnyebben tudja úgy mozgatni a szálakat, ahogy akarja.

Tekintettel arra, hogy a hatósági intézkedések nem hozták meg a kívánt eredményt, aggodalomra adtak okot a bűnöző esetleges dühkitörései, és annak lehetősége, hogy olyan akciót tervez, amely már áldozatokat is követelhet. Ezt a félelmet erősítette meg Funke rendőrségnek írt levele is, amelyben kifejtette, hogy bár a megkérdezett szakértők talán nem hiszik, hogy képes lenne emberi életet kioltani, ő mégis be fogja bizonyítani az ellenkezőjét. A valóság azonban az volt, hogy az első zsarolás során szerzett félmillió márka már rég elúszott, és Funke szociális segélyből, valamint kölcsönökből próbálta megélni mindennapjait, miközben újabb adósságokat halmozott fel. Bármennyire is vágyott a pénzre, a gyilkosságot sosem tartotta opcióként. A következményektől való félelem végül arra ösztönözte a Karstadt áruházlánc vezetését, hogy a legközelebbi zsarolás során a hatóságok adják át a követelt összeget. Így történt, hogy Funke a rendőröket egy elhagyatott rendezőpályaudvarra csalta, ahol a követelt 1,4 millió márkát egy játékvonatba kellett elhelyezniük. Funke ezt követően távirányítóval irányította a pénzt, míg a hatóságok mindent megtettek, hogy a nyomába eredjenek.

Dagobert ámokfutása már hat éve tartott, amikor 1994. április 20-án váratlanul lelepleződött. Aznap éppen a hatóságokat hívta, hogy megbeszéljék a pénzátadás új helyszínét, amikor a rendőrök egy fehér autóban észrevették a gyanúsnak tűnő figurát az utcai telefon közelében. A rendszám alapján kiderült, hogy a jármű bérelt, és a bérlés időtartamát éppen a következő telefonhívás időpontjáig hosszabbították meg. E nyomok segítségével a hatóságok gyorsan beazonosították a vélt zsarolót, Arno Martin Franz Funke-t, akit követni kezdtek. A nyomozók látták, ahogy elviszi a fiát az óvodába, majd egy utcai telefonhoz lépve tárcsázza a Karstadtot, és Dagobert néven mutatkozik be. Azonban nem volt ideje, hogy követeléseit részletezze, mert a rendőrök azonnal lecsaptak rá. Rablás és zsarolás vádjával 9 és fél év börtönbüntetésre ítélték, de jó magaviselete miatt végül csak hat év után szabadult. Még a rácsok mögött kezdett el dolgozni az Eulenspiegel szatirikus lapnál karikaturistaként, és azóta is ezzel keresi a kenyerét.