Gondolatok a magyarságunk megvalósításának lehetőségeiről A magyarságunk megvalósítása nem csupán egy eszme, hanem egy folyamatos kihívás, amely folyamatosan formálja identitásunkat és közösségünket. Az esélyek, amelyek a jövőnk előtt állnak, számos tény

Rovatunk célja, hogy felfedezzük a távoli és közelmúlt elfeledett, vagy méltatlanul háttérbe szorított könyveit, és felhívjuk rájuk az Olvasó figyelmét. Örömünkre szolgál, hogy nem a Zuckerberg-féle digitális világban, hanem a Gutenberg-galaxis szellemében gondolkodunk. A modern technológia korában is hiszünk a kinyomtatott szavak maradandó értékében és erejében. Különösen fontos ez, mivel a virtuális térben felhalmozott információk rendkívül törékenyek; nem csupán azért, mert egy áramszünet vagy technikai hiba esetén eltűnhetnek, hanem mert könnyen manipulálhatók is, akár a "szebb múlt" illúziójának érdekében. Ezzel szemben a nyomtatott könyvek megőrzik saját koruk szellemiségét, szerzőik gondolkodásmódját, legyen szó akár szépirodalomról, közéleti esszéről vagy filozófiai és vallástörténeti írásokról. Egyre inkább szükség van arra, hogy életünket a múlt bölcsességeire és értékeire alapozzuk egy olyan világban, amely folyamatosan gyorsul és egyre inkább felszínesedik. Személyes újraolvasásaink ezért szolgálják ezt a célt, hiszen "csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe, / ivadék lelkeket egy nemzetté szőve." (Babits Mihály: Ritmus a könyvről.)

Csoóri Sándor, a hamisítatlan magyar értelmiségi, egyedi sorsot élt meg, amely elkerülhetetlenül összefonódott a nemzet történetével. 1930. február 3-án született Zámolyon egy református parasztcsaládban, és életének alakulása mélyen gyökerezett a társadalmi változásokban. A második világháború utáni időszakban, ifjúként, a szocialista utópia vonzása elkerülhetetlenül hatott rá, ám a rendszer brutális valósága hamarosan kijózanította. Már 1953-ban megjelent első versei világosan megkülönböztették magukat a kor politikai szlogenjétől és a lelkes, de üres rímfaragásaitól. Költeményeinek hangvétele realista volt, így kritikusan reflektált a társadalmi viszonyokra, amennyire azt akkoriban lehetett. Ahogy telt az idő, Csoóri költői stílusa egyre inkább éretté vált, versei pedig erőteljes, asszociatív metaforákkal és álomszerű képekkel gazdagodtak. Művészi tehetségét nemcsak a lírában kamatoztatta: regényeket és filmforgatókönyveket is írt, ilyen például a Sára Sándor által rendezett "Nyolcvan huszár". Csoóri Sándor életműve nem csupán a magyar irodalom, hanem a nemzeti identitás szempontjából is jelentőséggel bír.

Mint a magyar irodalom megannyi jelese, Csoóri Sándor is a sajtóban talált megélhetést, 1953-54-ben az Irodalmi Újságnál dolgozott, majd az Új Hang versrovatát szerkesztette. 1956 után évekig munka nélkül volt, csak az 1960-as évek elején tudott elhelyezkedni a Budapesti Műszaki Egyetem neves lapjánál, a Jövő Mérnökénél. 1968-ban a Magyar Filmgyáró Vállalat, a Mafilm dramaturgja lett egészen 1988-ig, amikor - magyar sorsvállalás - az amúgy ízlése, lelki alkata ellen való politika világába sodródott.

Neveltetése és élettapasztalatai révén a közéleti szereplők között a szociografikus népi írók hagyományát ápolta és alakította tovább, különösképpen Illyés Gyula munkásságának tükrében. E nemzeti felelősségvállalás természetes módon vezette őt a főként irodalmi körökből származó népi-nemzeti ellenzékhez, ahol az akkori kultuszminiszter, Aczél György állampárti ellenlábasa, Pozsgay Imre, mint összekötő szerepelt. Mindezek ellenére írásainak megjelenését többször is megtiltották, lépteit besúgók figyelték. 1987-ben részt vett a híres lakiteleki találkozón, ahol megalakult a Magyar Demokrata Fórum. Itt ő lett a mozgalom elnökségi tagja, és Antall Józsefet is ő juttatta be a Fórumba. 1988-ban pedig együttműködve másokkal megalapította a Hitel című irodalmi-közéleti folyóiratot, amelynek olyan neves munkatársai voltak, mint Ágh István, Czakó Gábor, Cseres Tibor, Csurka István, Domokos Mátyás, Döbrentei Kornél, Görömbei András, Nagy Gáspár, Sütő András, Szécsi Margit és Utassy József - a népi szellemi élet legkiválóbbjai. Érdekes módon, akkoriban Esterházy Péter is a Hitel közösségéhez tartozott, ám a rendszerváltást követően gyorsan átpártolt a liberalizmus védelmezői közé, akik a kultúra terén kizárólagos jogot követeltek maguknak az Aczél-SZDSZ világában.

Ezzel a gondolattal el is érkeztünk a lényeghez. Csoóri Sándor Nappali hold című esszékötete (Püski Kiadó, Budapest, 1991) egyfajta néma szellemi küzdelem lenyomata. Ez a műfaj a legkifejezőbb formája, amelyben a szociográfiai népi irodalom legszebb hagyományait ötvözi egyaránt megfontolt és szenvedélyes líraisággal.

A kötetben található írások a magyar létért folytatott harcok lenyomatai. Az itt felvetett eszmék később részben politikai formát öltöttek, hiszen Csoóri Sándor 1991-től 2000-ig a Magyarok Világszövetsége elnökeként tevékenykedett. E szerepében ő segítette világra a Duna Televíziót, amely először 1992 karácsonyán lépett a nyilvánosság elé.

A könyv egyik fontos írása a felvidéki magyarság nagy harcosa, Duray Miklós Kutyaszorító című, 1983-ban New York-ban az akkor ott élő Püski Sándor kiadójának gondozásában megjelent kötetének Kapaszkodás a megmaradásért című előszava. Ebben Csoóri az elszakított, idegen államok uralma alá kényszerített, akkoriban idegen kommunista diktatúrát is nyögő magyarok elnyomatása mögött három fő problémát azonosított: az egypártrendszert, a magántulajdon felszámolását és a magyar közösségeket lelkileg, nyelvileg, erkölcsileg védő keresztény felekezetek megroppantását.

"A marxizmus ideológiai kartácstüze a többségi nép vallásos életét és intézményeit is megtépázta alaposan, de rombolni a kisebbségi élet sáncaiban rombolt a legtöbbet. Amit a román király sose mert volna elkövetni, azt a szocializmus világnézetére hivatkozó pártvezérek szemrebbenés nélkül elkövették: olyan kimagasló erkölcsiségű püspököket börtönöztek be indok hiányában is tíz-tizenöt évig, mint például Márton Áron"

- írja Csoóri, és hozzáteszi:

"Soroljam tovább a romboló okokat? A civilizáció gyorsan fölzárkózó, ördögi szerepét? Azt, hogy a szocialista sovinizmusnak semmi sem jött úgy kapóra, mint a lendületes iparfejlesztés, városfejlesztés, a munkaerő-mozgatás kényszere? Korszerűsíteni még véletlenül sem a nemzetiségi vidékeket kezdték. Onnan csak munkaerőt kellett nagy erővel és nagy tudatossággal elszivattyúzni. S amikor ez megtörtént s az elmaradott vidék nemzetiségi lakossága távoli munkahelyekre szegődött el, akkor már elkezdhették fejleszteni a vidéket is, hiszen üzemvezetőket, mérnököket, szakmunkásokat úgyis a többségi népből kellett odaköltöztetni. Ezek a gondosan telepített üzemek, gyárak szilárd hídfőnek bizonyultak eddig, ahonnan - a fejlődésre hivatkozva - végzetes támadást lehetett indítani az egy tömbben élő nemzetiségek szekértábora ellen. Egy-két évtized elég volt ahhoz, hogy az olyan történelmi hajzatú városok, mint például Kolozsvár, arcot és lelket cseréljen."

Ezen előszó következtében Csoóri mély ellenszenvvel fordult a csonka-magyarországi kommunista diktatúra Aczél által megszabott kultúrpolitikája felé. Egy véres szájú propagandistával, Hajdú Jánossal gyalázkodó írást szerkesztettek az Élet és Irodalomba. Ebben a gengszterváltás után szocialista parlamenti képviselővé avanzsált sajtóbriganti gyakorlatilag azzal vádolta meg a mindig, szenvedélyében is szelíd szavú Csoóri Sándort, hogy a terrorizmus népszerűsítésére törekszik. Csoóri útlevelét bevonták, írásait pedig hosszú időre letiltották, ami súlyosan érintette életét és munkásságát.

Csoóri Sándor "Erkölcsi revíziót!" című, 1988-ban megjelent esszéjében olyan nemzetpolitikai programot fogalmazott meg, amely a magyar ügy nemzetközi szintű képviseletére irányult. A szerző hangsúlyozta, hogy a magyar nemzet sorsa nem csupán belföldi kérdés, hanem globális kontextusban is fontos szerepet kell kapnia. Csoóri a nemzeti identitás megőrzését és erősítését sürgette, kiemelve, hogy a külpolitikai diskurzusban is képviselni kell a magyar érdekeket és értékeket. Az esszé hívószavai között szerepelt az összefogás, a közös célok megfogalmazása, valamint a nemzeti összetartozás fontossága, amelyek mind hozzájárultak a magyar nemzetpolitikai diskurzus élénkítéséhez.

"Meggyőződésem, hogy a trianoni taglóütéstől földre került nemzedékek sokkal jobb szellemi s lelki föltételek mellett élték át a nemzet és a kisebbségi magyarság tragédiáját, mint mi, mostaniak a magunkét a második világháború után, különösen a hetvenes-nyolcvanas évekre elfajuló romlást, amely egy hamis békekorszak ördögi remekműve. A sújtástól akkor ők, a régiek csak az eszméletüket veszítették el ideig-óráig, a tudatukat nem. A negyven éve zajló képmutatások, ideológiák s államok közti szocialista trükkök káoszában mi épp a tudatunkat és reményeinket engedtük elsorvadni. (...) Így nekünk csak egy lehetőségünk maradt: revíziót békében. Első lépésként ez mindenképpen erkölcsi revíziót jelent. Erkölcsi revíziót a kisebbségek ügyében. Javasolnunk kell, hogy a világ hatalmi erői s kormányai vizsgáljanak fölül minden olyan nemzetközi megállapodást, amelyből kimaradt a kisebbségek joga. A létüket s fönnmaradásukat egyedül biztosító közösségi jog alkotmányerejű törvénye."

Bátor látlelet Mi a magyar, ma? című, ugyancsak 1988-ban született írása:

Bármennyire is meglepő és szórakoztató: Magyarországon hosszú éveken keresztül úgy éreztem, hogy csak egy álarcosbál vendégeként vagyok magyar. Tíz-tizenkét éven át minden energiámat a népművészet, a táncház és a népi kultúra újjáélesztésének szenteltem. Abban az időben a Népszabadság ismert munkatársa gúnyosan megjegyezte, hogy a csűrdöngölő tanításával kívánom a magyarságot az új reformkorba juttatni, de kevesen tudták, hogy valójában a népi kultúra segítségével a hiányzó magyarságtudat megerősítésére törekedtem. Az összetartozás érzése, a közös nyelv és a számos változat ellenére is azonosítható hagyományok újbóli életre keltésére. Úgy vélem, ha közvetlenül nem tudok arról beszélni, hogy ki vagyok egy elidegenítő rendszerben, akkor közvetetten kell kifejeznem magam. Emellett, ha a határon túli magyarokról nem hallhatunk egy szót sem, akkor elő kell venni az énekeiket, hiszen a mezőségi népdal, a nyitrai, kalotaszegi és beregszászi dallamok mind a magyarság részei. (...) Remélem, hogy amikor az ötvenhat utáni ellenzék történetét megírják Magyarországon, a korszak objektív elemzői nem feledkeznek meg arról, hogy a kis létszámú, de jelentős radikális ellenzék fellépése előtt már létezett egy kulturális ellenzék, amely nem a társadalmi struktúrák javításával vagy a Párt reformjával akarta kezdeni a változást, hanem a magyarság szellemi és lelki önérzetének helyreállításával, az elgyengült erkölcsi erők újjáélesztésével. Mert ez a népi kultúra álarcában fellépő csoport úgy gondolta, hogy az embert mindig nehezebb átalakítani, mint a társadalmat vagy a rendszert, ezért a robbantó munkát ott kell kezdeni; továbbá azt, hogy a magyar történelem legnagyobb veszélyei sosem a levertségünkből eredtek, hanem abból, hogy elveszítettük önmagunkat.

Valóban, az önmagunkkal való kapcsolat elvesztése a legnagyobb veszély, amivel szembenézhetünk. A hiteles önismeret és az öntudat, valamint nemzeti identitásunk történelmi értelmének megértése a Kádár-rendszer elnyomó, lelkünket megnyomorító évtizedeiben szinte teljesen eltűnt. Ezt a folyamatot szisztematikusan hajtották végre. Amikor pedig úgy tűnt, végre elérkezett az idő a változásra, kiderült, hogy mások is hasonló célokkal lépnek fel. Csoóri Sándor erről írt a Hitel folyóiratban megjelent Nappali hold című esszéjében, ahol az 1956-os összmagyar eufóriát összehasonlította az 1989-90-es eseményekkel, amelyek sokkal inkább csak a tudomásul vétel szintjén maradtak.

A politikai táj egyedülálló átalakulásának időszakában, amikor új pártok születtek, és a köztársaság kikiáltásával egy új parlament formálódott, a szovjet csapatok is elindították hosszú és lassú kivonulásukat az országból. 1956-ban örömteli érzések feszítettek minket, holott csupán az ígéretek hangzottak el a távozásukról. De hogyan lehetséges, hogy ezekben a sikerélményekkel teli időkben a nemzet sosem állt meg, hogy megpihenjen és mély levegőt vegyen a változások friss levegőjéből? Ezzel a lélegzettel, ami a vérszerződés helyett egységre hívhatna, talán újra egyesülhetnénk, hogy aztán a különbözés természetes határai mentén szétváljunk. Sokan azonban nemhogy nem vágytak erre, de talán még zavarta is őket a gondolat. Kérdéses, hogy mit jelenthet a nemzeti összetartozás - egy elavult vágyálom lenne csupán? Akadt, aki nyíltan kifejezte ellenszenvét: eddig a szocializmus volt a bálványozott, most pedig a nemzet? Az én fülemnek e megnyilvánulások olyanok, mint a porcelántányéron megcsikorduló kés hangja. Nem szólnék egy szót se, ha ez a vélemény valamilyen újkori erkölcsi válság végterméke lenne, de be kell ismernem, hogy nem ezt érzem mögötte, hanem egy egészen másfajta érdeket, talán egyfajta agressziót. Mióta tudatosan tájékozódom, észrevettem, hogy magyar vagyok. Szégyenkeznem kéne emiatt? De nem a saját belátásom miatt, hanem a kívülről érkező nyomások miatt. „Mi az, hogy magyar?” - kérdezik sokan, akár a legmagasabb értelmiségi körökben is. És mi az, hogy hazaszeretet? Könnyek? Himnusz? Már a saját érzelmeit is elutasítja az ember, nemhogy az ilyen közhelyeket. Csak az tud csendben maradni, aki hisz valami mélyebb értékben, míg én ilyenkor általában hallgatag maradok. Azok, akiknek a magyarságuk zűrzavaros, az nem így beszél. Ha támad is, önmagát bírálja először. Viszont akinek csak a másik nézete okoz nehézséget, az mindig gúnyos, cinikus, és az ilyennek nem lehet mit válaszolni. Sokan élnek ebben az országban, akik unják az örök magyar sirámokat: Mohácsot, Világost, Trianont és még sok más csapást. Unhatják őket, de ez nem változtat a megoldatlan problémákon. Különös, hogy míg a magyarsághoz természetesen alkalmazkodni lehetett - akár beolvadással, akár szellemi azonosulással - ezek a régóta velünk élő közösségek, mint a svábok vagy a zsidóság, nem érezték zavarónak ezeket a történelmi terheket. Azonban manapság egyre inkább érződik, hogy a fordított asszimilációs törekvések kezdik megjelenni: a szabadelvű magyar zsidóság szeretné a magyarságot stílusban és gondolatban "asszimilálni". Olyan parlamenti támaszt építhettek maguknak, amilyet eddig soha nem tudtak.

Ezekért a néhány finom megfogalmazásért Csoóri sorsa a nyilvános megsemmisítés és a szavak általi lincselés lett.

"Több mint száznyolcvan írásos támadás érte a nevemet. Hosszú ideig kérdéses volt számomra, hogy el tudom-e viselni ezt a kegyetlen támadást."

Csoóri Sándor a gyűjteményes kötet előszavában megfogalmazza mindazt, amit a valóságban tapasztalt. Az általa felsorolt közel kétszáz, egyszólamú, gyűlölettel teli átkozódás nem csupán a költőt igazolja, hanem egyfajta tükörként is szolgál a társadalom számára. Ahelyett, hogy a közbeszéd higgadt, értelmes irányba terelődne, inkább a kiabálás és a lekezelés válik uralkodóvá, mintha csak Csoóri szavainak elhallgattatása lenne a cél. Pedig...

"...ha egy nemzet önmagában, belül, a lelkében erős, erős más kapcsolatában is. Rossz kedvvel mondom, de ki kell mondanom: mindaddig gyötrelmesen roncsol például a zsidóneurózis Magyarországon, ameddig a magyarságneurózis szétzülleszti tartásunkat"

Csoóri Sándor 1989. november 23-án megfogalmazott válasza Mécs Imre nyílt levelére, amely három nappal korábban jelent meg a Magyar Nemzetben, éles kritikát fogalmazott meg az SZDSZ-es politikus álláspontjával szemben. Mécs ugyanis arra szólította fel Csoórit, hogy vonja vissza a Magyar Demokrata Fórum (MDF) által kinyilvánított bojkottot az akkor már hírhedtté vált népszavazás kapcsán. Ezzel a lépéssel Mécs, látszólagos jó szándékkal, valójában a politikai manipulációt próbálta legitimálni. Fontos megjegyezni, hogy az MDF bojkottja nem véletlen volt; a párt tisztában volt azzal, hogy az SZDSZ által szervezett népszavazás mögött egy aljas párttaktika húzódik meg. A népszavazásra bocsátott négy kérdésből három már eleve eldöntött ügy volt: a Munkásőrség feloszlatása, az állampárt munkahelyi szervezeteinek megszüntetése, és a pártvagyonnal való elszámolás – amely, mint azóta tudjuk, mindmáig elmaradt. Csak a negyedik kérdés, amely a köztársasági elnök közvetlen választásának megakadályozására irányult, számított igazán, mivel ennek révén sikerült elérni, hogy a népszerű Pozsgay Imre ne kerülhessen az államfői székbe. E helyébe a jellemtelen, jogtipró Göncz Árpád került, akinek jelölése egyértelműen a rendszerváltás irányát is befolyásolta. Csoóri írása tehát nemcsak Mécs véleményének vitatása volt, hanem egy mélyebb politikai elemzést is tartalmazott, amely a rendszerváltás korai szakaszának árnyoldalait is feltárta. Ezzel a válasszal Csoóri nemcsak saját álláspontját, hanem a demokratikus értékek melletti elkötelezettségét is hangsúlyozta, miközben figyelmeztette a közvéleményt a politikai manipuláció veszélyeire.

Csoóri Mécs Imre szemforgató nyílt levelére reagálva érdemes megemlíteni, hogy...

"az 56-os forradalom utáni helyzetben Kádárék két madárijesztő fogalmat állítottak föl elénk riasztásul: az ellenforradalmiság fogalmát és a nacionalizmusét. Egyformán bűn volt mind a kettő, de az utóbbi - a történelmi képzettársítások miatt - még visszataszító jellemhibának is számított. Ugyan mit jelentett 56 után a magyarság 'nacionalizmusa'? Semmi mást, mint a forradalmat leverő szovjetek elleni indulatot. Kommunizmusellenességet, s egyúttal a megtaposott nemzet föltápászkodásának az igényét. Inkább védekezést, mint támadást. Mégis ez a fogalom különös röppályát futott be máig. Aki 'nemzeti' volt itt nálunk, afféle szégyenbélyeget kapott a homlokára. (...) Tudniillik ez rögtön fajiságot, idegengyűlöletet, antiszemitizmust jelent. A főbűnök mindegyikét. Pedig mit akartak legmakacsabbul éppen a nemzetiek? Azt, hogy a személyiségét vesztett nép találjon végre magára. (...) Minden irányból tüzeltek ránk: a párthatalom figyelőállásaiból is, de nagyon sok szabadelvű 'urbánus' barátunk ablakából is. (...) A legélesebb mondatot az én mellemnek szegezte egy kitűnő ember: 'Sándor, vigyázzatok ezzel az erdélykedéssel, mert anyám, szegény, azt emlegeti, ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat.'"

Ez a "kiváló személyiség", akiről ma már tudjuk, hogy nem más, mint George Soros, próbálta az MDF és SZDSZ közötti nagykoalíciót létrehozni egyfajta "érveléssel". Az elképzelés szerint az SZDSZ lett volna a szellemi vezető, míg az MDF a nép szavazatainak hitelesítője szerepét játszotta volna. Az, hogy Csoóri, mint elnökségi tag, nem támogatta ezt az elképzelést, hozzájárult ahhoz a gyűlöletkampányhoz, amely rázúdult rá. Ez a kampány pedig, mint egy csíra, elfojtotta a történelmi traumák őszinte feldolgozásának lehetőségét. Ki tudja, meddig tart ez az elfojtás.

A Nappali hold ma is kiemelkedő olvasmány, nem csupán azért, mert a rendszerváltoztatás és gengszterváltogatás időszakának hiteles krónikája, hanem mert egy pillanatfelvételként megjeleníti a XX. századot átszövő, kimondhatatlanul fájdalmas kérdéseket. Ezek a kérdések máig rávilágítanak a magyar lét mélyebb értelmére és a teljes önazonosságunk megvalósításának lehetőségeire, miközben egy empatikus őszinteséget tükröznek, amelyet mindannyian keresünk.