Sztriptíz a szocializmus színpadán: a Kádár-korszak éjszakai életének titkai A Kádár-korszak éjszakai szórakozóhelyei különös világot teremtettek, ahol a politikai korlátok és a kreatív kifejezés feszültségei keveredtek. A sztriptíz, mint műfaj, nem csup

A Kádár-korszak éjszakai Budapestje nem csupán a sötétbe borulva felvillanó neonfényekből állt, hanem az élőzenés szórakozóhelyek pezsgő életéből is. A nemiség kifejezése nem volt szükségszerűen a hanyatló nyugat öröksége: a fővárosban a hatvanas évek végétől kezdve számos sztriptízbár nyitotta meg kapuit, színesítve ezzel a város éjszakai palettáját.

A nézőtéren férfiak foglalják el a helyet. Elegánsan öltözködött, megfontolt alakok. Többségük egyedül érkezett, vagy férfi társaságban. A nők száma elenyésző; csupán itt-ott ülnek egy-egy asztal köré helyezett széken, ők is kifinomultan öltözöttek. Arcuk azonban nem olyan feszes, mozdulataik laza ritmusban követik a zenét, beszédük hangosabb, felszabadultabb. A félhomályban színes fények táncolnak... A férfiak óvatosan tapsolnak, mintha kissé zavarban lennének. Nem váltanak cinkos pillantásokat egymásra, nem kacsintanak, és az ajkuk sem vonul felfelé önelégülten. A taps elmarad, a lelkesedés nem éri el a kívánt szintet. Az apró asztalokon italok csillognak, a zene halk, vagy éppen ellenkezőleg, harsány hangon tölti be a teret. A közönség garantáltan nagykorú; ide nem lehet csak úgy besurranni, mint a tizennyolc éven felülieknek szóló filmekre a moziban. Ezt a helyet más szabályok és elvárások határozzák meg.

A legtöbb magyar számára a szórakozás nem csupán az éjszakai sztriptízbárok körül forgott. Akik éppen nem a televízió képernyője előtt ültek, hogy Roger Moore akciódús kalandjait vagy az Onedin család izgalmas történeteit követhessék, számos alternatíva közül választhattak: koncertek az Ifiparkban, mozifilmek, színházi előadások, vagy egy kellemes vacsora valamelyik hangulatos étteremben, esetleg egy presszóban eltöltött idő. Azok, akik a helyi élet rejtelmeiben jártasak voltak, viszont tudták, hogy Budapest számos olyan titkos helyszínt rejt, ahol főként nyugat-európai turisták számára kínálnak különféle szórakozási lehetőségeket. Ezek között voltak elegáns szállodai bárok és éjszakai mulatók is, ahol jó pénzért akár sztriptíz-előadásokat is élvezhettek a látogatók.

A második világháború után, az 1950-es években Budapest hajdan híres éjszakai élete alaposan megváltozott. A mulató- és vendéglátóhelyek idegenül hangzó neveit magyarosították; különösen akkor, ha a név ellenséges, imperialista angol eredetű volt. Így lett a New York Kávéházból Hungária, a Bristolból Duna, a Jeep-ből Napfény, a Nylonból Kedves. Az Arizona mulató tulajdonosnőjét még a 40-es években elvitte egy fekete autó, a hajdani éjszakai lokálokból pedig mindössze három hely maradt - a többi vagy a háborúnak esett áldozatul, vagy az új világrendnek, amely a "lumpen", reakciós, múlt rendszer üldözendő maradványának vélte ezeket a kétes hírű helyeket. (És nem szívesen kockáztatta azt sem, hogy az éjszaka leple alatt befolyásos emberek beszélgessenek, esetlegesen egy rendszerellenes összeesküvést szőve.)

A szándékosan megőrzött három helyszín közül az Aranykéz utcai Pipacs bár, a Váci utcai Anna cukrászda és a Semmelweis utcai Jereván kiemelkedett, mint a budapesti szórakozás szimbólumai. Ezek a helyek nem csupán a szórakozás élményét kínálták, hanem azt is hirdették, hogy a fővárosban még mindig van lehetőség élni és élvezni az életet, még ha mindez csak a látszat kedvéért is történt. Az állambiztonság számára ezek a helyek olyan információforrások voltak, ahol nyomon követhették, kik azok, akik megengedhetik maguknak a drágább szórakozást, míg a pincérek figyelmesen hallgatták a vendégek beszélgetéseit, hogy minden fontos részlet eljusson a megfelelő fülekhez. A vetkőzőszámok még nem voltak a téma középpontjában: Magyarországon csupán a hatvanas évek végén bukkant fel a sztriptíz, és akkor is inkább a sejtetésre épített, hiszen a táncosnők a produkció végén még mindig bikiniben léptek a közönség elé, a teljes meztelenség még távolinak tűnt.

A Kádár-korszakban jelentősen bővült az éjszakai műsort kínáló szórakozóhelyek száma. 1962-ben nyitott meg a November 7. téren (azaz az Oktogonon) a Savoy Bár; 1969-ben a Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkán a Halló bár. A várnegyedben az Old Firenze, a körúton, a Berlin étterem mellett lévő Nirvána várta a kemény valutás nyugat-európai turistákat és a fizetőképes Kádár-kori maszekolókat, kisiparosokat. Ezek a helyek már a hatvanas évek végétől kezdve kínáltak "vetkőzős" műsort, ami érdekes módon egyáltalán nem számított tiltott tevékenységnek a szocializmusban - bár az előírás volt, hogy csak A kategóriájú, azaz balett-táncosokat lehet alkalmazni. Ők viszont - érthető okokból - ritkán szerződtek efféle munkára: 1984-ben a táncosnőknek (törvényesen) fizethető föllépti díj Budapesten180-220, vidéken 300-350 forint volt.

A többség számára kényszerpálya volt a vetkőzés, például annak a táncosnőnek is, akit az Élet és Irodalom riportere kérdezett 1968-ban a Pipacs bárban:

- Hogyan lett sztriptíz-görl?

A szerződésem lejárt Budapesten, ahol a karban táncoltam. Ezt az ajánlatot kaptam, és nem volt más lehetőségem.

- Nincs benne gátlás vagy kétségérzet?

- Meg lehet szokni a helyzetet. Csak az a bajom a fiatal párokkal, hogy előttük mindig zavarban érzem magam.

- Mi volt az eredeti álmod vagy vágyad?

- Színésznő vagyok. Egy évig együtt dolgoztam a Déryné Színházzal, és rengeteget tanultam a közös munkából.

- Más pályával nem próbálkozott?

- De miért is tenném? Menjek el 1400 forintért egy tisztviselői állásba? Vagy esetleg válasszam a szövőnői hivatást? Az anyám havi ezer forintért robotol, míg én itt esténként csupán tíz percnyi munkáért kapok mindössze százhúsz forintot...

A Pipacsban és hasonló helyeken nyilvánvalóan nem csupán táncosnők bűvölték el a látogatókat. A Képes 7 újságírója a nyolcvanas évek végén színes élményekkel gazdagodva számolt be arról, mit tapasztalt ott: „Az elegancia, a kedvesség, a halkan csevegő, udvarias személyzet fogadott minket, mindössze hat vendég társaságában, és természetesen a 'lányok' is jelen voltak."

Természetesen! Íme egy egyedibb változat a szövegedből: "Valóban, azok, akik magányosan vagy párban kortyolgatják üdítőiket, legyen az kóla vagy kávé, látszólag teljesen elmerülnek a pillanatban. Mégis, mindeközben éles szemmel figyelik az újonnan érkező vendégeket."

A "konzumnők" - ahogy az éjszakai bárokban és szállodákban ücsörgő, felsőbb kategóriás prostituáltakat nevezték - főként a nyugat-európai férfiakra vadásztak; ők voltak azok, akik az ezer vagy több ezer forintos tarifát meg tudták fizetni.

Az érdeklődő nyugati turisták Nirvána bárban is testközelből csodálhatták a vetkőző kedvű magyar nőket, például a műfaj legnagyobb sztárját, Medvenczky Ilonát, akit a Nirvána bárban fél év alatt több mint tízezer vendég láthatott. A Képes 7 szerzője ide is ellátogatott: "Az ajtónál egyenruhás sofőr fogad, "beszedi" a kötelező belépőt (fejenként nyolcvan forintot), amelyért cserébe egy-egy ármegjelölés nélküli jegyet kapunk. (...) Jó helyet kapunk, közel a színpadhoz, elviselhető távolságban a hangszóróktól. Pincérünk elegáns, kedves és udvarias. Módot és lehetőséget hagy az ital kiválasztására. S ez nem kis teljesítmény; minden bárok kötelező félhomálya itt is szinte lehetetlenné teszi az űrlap átböngészését, bár az is lehetséges, hogy a sötétségen túl az itallapon elmosódott vörösbor- és pezsgőfoltok is nehezítik választásunkat. (...) halk érdeklődésünkre, valami étel kapható-e, azt a meggyőző választ kapjuk: "Hogyne sós mandula!"" Ezt követően kirendelték az italokat (vodkát, Camparit, két tonikot és vörösbort, szódával), s bár a borospoharak mindegyike csorba volt, a műsor feledtette a hiányosságokat, még akkor is, ha a

"fellépő művészek arca, uram bocsá', alakja ismerős volt, hiszen többségükkel már találkoztunk a fővárosi éjszaka forgószínpadán".

Az újságíró egyedüli kifogása az "abszolút amatőr, pályakezdő "táncosnő" produkciója volt, amelyet legegyszerűbben kánkánimitációnak nevezhetnénk, ha elfelejtenénk a hölgy dübörgő lépteit, merev tekintetét és suta mozgását. A "tánc" végén két fedetlen kebel csikart ki lelkes tapsot a közönségből."

Érdemes megemlíteni, hogy a nyolcvanas években a Wesselényi utcában található egykori suszterműhelyből kialakított hely, amelynek cégtábláján két hatalmas mellel rendelkező Rózsaszín Cicák hirdették magukat, különleges atmoszférát teremtett. E mellett a Halló bár is jelentős szerepet játszott, ahol a tulajdonosok kezdetben a külföldi, főként nyugat-európai turistákra építettek a vendégkör bővítése érdekében. Itt kezdte pályafutását Zámbó Jimmy is, aki később a magyar zenei élet ikonikus alakjává vált. 1987-től a hely kizárólag külföldiek számára nyitotta meg kapuit, ami sajnos nem nélkülözte a botrányokat sem. A bár egyre sűrűbben tűnt fel a bulvárlapok címlapjain, köztük egy különösen rémisztő esettel, amikor egy fiatal anya fényes nappal hagyta a babakocsit a járdán, két hónapos csecsemőjével együtt, míg ő a mellékhelyiségbe ment. Amikor visszatért, csak a babakocsi üres helyét találta. 1989-ben Farkas Helga eltűnését is összefüggésbe hozták a hellyel, hiszen édesapja, Farkas Imre, éppen akkor volt a bár tulajdonosa. (Borítókép: Népköztársaság útja 48., a Savoy bár 1967-ben. Forrás: Fortepan / Bojár Sándor)