Steiner Kristóf: A veganizmus egyik legszebb ajándéka a mélyebb empátia kifejlődése.

Több mint másfél évtizede döntöttem el, hogy felfedezem, milyen is vegán életet élni. Ahogyan az nálam lenni szokott, nem tettem fogadalmakat, és nem használtam a "soha többé" kifejezést; az időkereteket is elengedtem, mondván: ha lejár az idő, majd visszatérek a húsra, tejtermékekre és tojásra. Egyszerűen csak meg akartam tapasztalni ezt az új életformát. Aztán... itt ragadtam. Egyrészt mert a vártnál sokkal kevesebb kihívással találkoztam, és sokkal több örömöt tapasztaltam, másrészt pedig mert egyre mélyebb megértésre jutottam arról, miért is volt jó döntés ez a váltás. Legfőképpen pedig azért, mert hamarosan elérkezett az a pillanat, amikor a vegánság már nemcsak egy választás volt, hanem a létem elengedhetetlen részévé vált, mintha mindig is így éltem volna. Steiner Kristóf írása a Veganuár kihívás kapcsán.

Valóban, a szokásaink mélyen befolyásolják identitásunkat. Amikor még a húsételek világában éltem – és tegyük hozzá, hogy nem voltam éppen mértéktartó – elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy valaha morális dilemmát tárgyaljak erről a témáról. Hangosan hirdettem, hogy mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán, és a vegetáriánusok – beleértve az édesapámat is – kifejezetten irritáltak. Azt hittem, hogy állatbarát vagyok, de ha valaki megkérdőjelezte ezt, mindig előhozakodtam azzal a buddhista érveléssel, hogy az emberi létezésünk önmagában is kárt okoz, és hogy amikor egy búzatáblát aratunk, számtalan kis élőlény halálát okozzuk.

Naponta szembesülök ezzel a kérdéssel, és sokan azt hiszik, hogy a régi kedvenceim közül valami igazán nehezen helyettesíthetőt fogok említeni, mint például a camembert sajtot, a resztelt májat vagy éppen a buggyantott tojást. Az igazság azonban az, hogy ezeket, akárcsak sok más ételt, egy kis gyakorlással, kreativitással és elszántsággal teljes mértékben növényi alapú változatban is el lehet készíteni. Számomra a veganizmus legnagyobb kihívása az, hogy milyen magas helyet foglal el az etikai értékrendem rangsorában. Mégis, meg kell értenem, hogy mások számára ez csupán egy hóbort.

És ahogy nem akarom, hogy ők megbélyegezzenek engem azért, mert a saját elveim szerint élek, tőlem is (jogosan) elvárható, hogy ne az alapján ítéljem meg az embereket: megtesznek-e minden tőlük telhetőt azért, hogy a szenvedő, használatban lévő, napi szinten a szokásrendszerünk, a társadalmi normáink áldozataivá váló állatokra igenis érző lényként tekintsen a világ.

Nem fogok álszent lenni, néha rendkívül nehéz túllépni azon a fájdalmon, hogy a számomra legkedvesebb emberek 90%-a nem vegán. Szívszorító tudni, hogy bár érzik és értékelik a veganizmus értelmét és céljait, még mindig nem jutottak el arra a pontra, hogy ezt a lépést megtegyék.

De azt is tudom, hogy bár rengeteg vegánt ismerek, akikkel az állati jogok tekintetében maximálisan egyetértünk, megannyi más, a saját személyes morális fontossági listámon szintén lényeges ponton elhelyezkedő kérdésben nem értünk egyet. A legjobb barátom - például - nem vegán. De közel húsz éve ismerem, és ez a két évtized sem volt elég arra, hogy találkozzam egy olyan emberrel, aki akár közelébe érne annak az érzésnek, amit ő vált ki belőlem. "Ejteni" őt egy vegánabb barátért - akivel valahogy mégis sokkal kevesebb közös van bennünk - baromság volna. Ahogy az is, ha erőltetném, hogy váljon vegánná.

- Sokan azt hiszik, hogy a beszélgetésem középpontjában a fizikai egészség, az ökológiai lábnyom csökkentése vagy éppen a karrierem áll, és bár ezek valóban következményei annak a döntésnek, amelyet tizenöt évvel ezelőtt hoztam, a legfontosabb ajándék, amit kaptam, az az empátia mélyebb megértése. Nem csupán az állatok iránti érzésekről van szó, hanem arról is, hogy elengedhetetlenül szükségessé vált, hogy leüljek olyan emberekkel, akik teljesen más nézőpontból közelítik meg a világot. Az ilyen találkozások során rájöttem, hogy a különbözőségek nem akadályok, hanem lehetőségek a tanulásra és a fejlődésre.

Mindannyian át tudjuk érezni, milyen, amikor a saját társadalmi kérdéseket illető elhivatottságunk szöges ellentétét képviselő emberekkel próbálunk szót érteni. Maximálisan elfogadott nem barátkozni olyanokkal, akik például politikai fronton másképpen gondolkodnak, mint mi - hozzáteszem, ezt is megértem: miért kényszerítené magát bárki, hogy olyan emberekkel paktáljon le, akik teszem azt, röhögnek a nők egyenjogúságáért vívott aktivizmuson, vagy akik szerint elfogadható elítélni, megítélni embereket vallásuk vagy származásuk alapján. Ebbe a kérdéskörbe behozni a veganizmus elvét viszont sokaknak vérlázító.

Tiszteletlennek, és ostobának tartják, hogy számomra, és sok más vegán számára megmagyarázhatatlanul visszás, hogy ugyanazok az emberek, akik transzparensekkel az utcára vonulva, petíciókat aláírva, szeretteikkel és kollégáikkal vitákba keveredve hirdetik a könyörület, és az emberi méltóság fontosságát - amivel megint csak mélyen egyetértek -, végül leülnek egy szelet hús mellé, másnap reggel felöntik a kávéjukat tejjel, és beleütik a tojást a barátjuknak sütött torta tésztájába, tudván, mi történik a vágóhidakon, a keltető- és fejőüzemekben. Hogy ezekkel a mindennapi döntésekkel mit szolgálnak.

Ha esetleg nem értesültek róla (mert valamilyen oknál fogva elkerülte a figyelmüket), hogy évente hétmilliárd "feleslegessé vált" csibét pusztít el a tojásipar, akkor miért érzik úgy, hogy a vegánok "nemkívánatos rámenőssége" elfogadhatatlan?

Ha valaki azért nem merne kiállni egy igazságtalan hatalom ellen, mert nem tájékozódott az áldozatairól, vajon miért nem tesznek meg mindent, hogy feltárják a környezetük előtt, mi zajlik a világunkban? Mire adjuk áldásunkat a választásainkkal, és mit hagyunk figyelmen kívül, akár egyénként, akár közösségként? De hogyan is várhatom el, hogy a kiscsibék sorsa fontos legyen számunkra, amikor embereket gyilkolnak le a világ különböző pontjain?

Nem várom el, de számomra fontos. Nem annyira, mint az emberi életek, de bátran kijelenthetem, hogy számomra egy nyúl és egy macska elfogyasztása ugyanolyan borzalmasan hangzik.

Miért eszünk disznót, és viszünk állatorvoshoz kutyát, miért nem találunk kivetnivalót patkánykísérletekben, és etetünk tengerimalacot, miért csodáljuk a flamingót, de sütjük meg a libát, és miért érzünk nagyobb bűntudatot, ha véletlenül elütünk egy sündisznót, mint ha csigára lépünk az esőben?

Mert így alakult. Ez a sorsuk ezeknek az állatoknak. Ezt dobta nekik a gép. Ez magyarázat? Van, akinek biztosan elég. Nekem nem.

A Veganuár (www.veganuar.hu), vagy angolul Veganuary (www.veganuary.com) kihívás nagyszerű lehetőséget kínál mindenkinek, aki szeretne egy kis változást hozni az életébe. Ez a program nem csupán ingyenes recepteket biztosít, hanem rengeteg hasznos információval és egy támogató közösséggel is segíti a résztvevőket az első lépések megtételében. Különösen fontos számomra a közösség szerepe, ezért most arra bátorítalak benneteket, hogy bátran tegyetek fel kérdéseket, akár a kétségeitekkel kapcsolatban is. Én itt vagyok, és szívesen válaszolok, valamint elérhető vagyok a közösségi médiában is, ha bármire szükségetek van.

"De a fehérje?" "És ha sportolok?" "Na de kismamaként?" "Ha nincs sok időm?" "Ha nagy családom van?" "Nem sokkal drágább?" "Nem kellene kicsiben kezdenem, mondjuk, húsmentes hétfőkkel?" "És mi van a macskakajával/messziről utazó élelmiszerekkel/a növények érzéseivel?" Minden kérdés releváns, és mindenre van válasz, ha nem is mindig egyetemes, és - már most garantálom - nem is fogunk mindig mindenben egyetérteni. De egyet biztosan tudok:

Kevés hedonistább embert találni nálam ezen a világon. Ha én már több mint tizenöt éve boldogan élem meg a vegán életmódot, akkor biztos vagyok benne, hogy bárki más is képes erre. De hogyan is indulhatsz el ezen az úton? Minden egy egyszerű döntéssel kezdődik.