Shalom Szalem, ami annyit jelent, mint harmónia és békesség.
Hosszú évek szenvedése, pusztítása és reményvesztett pillanatai után újra felcsillant a remény egy tartósabb békére Gázában. Bár a mostani tűzszünet és párbeszéd még ingatag, és bármelyik pillanatban megroppanhat, valami mégis más most, mint korábban. Talán a világ is változni kezdett - talán a notórius rendzavarok bal- és jobboldalon józanabban ébrednek mától.
A béke nem csupán aláírt papírok és politikai alkuk gyümölcse, hanem emberi gesztusok, empátia és annak tudomásul vétele, hogy a másik fél is megjárta a szenvedés poklát, amelyet a terror és a terrorizmus okozott. A gázai gyermekek, akik a robbanások zajára ébrednek, és az izraeli családok, akik éveken át a rakéták árnyékában élnek, mindannyian ugyanazt keresik: a nyugalmat, a biztonságot és egy olyan jövőt, ahol a félelem nem irányítja az életüket.
Ez a béke olyan, mint egy finom üveg, amely csillogása ellenére rendkívül törékeny. Egyetlen apró repedés is elegendő ahhoz, hogy darabjaira hulljon. Mégis, minden sebezhetősége ellenére rendkívüli értékkel bír. Ha képesek vagyunk megvédeni ezt az üveget, ha megőrizzük a benne rejlő szépséget, akkor nem csupán Gáza és Izrael jövője változhat meg, hanem talán a világ is egy harmonikusabb hellyé alakulhat.
Minden egyes lépés, amelyet a béke felé teszünk – legyen az egy megmentett élet, egy nyújtott kéz vagy egy bátor igazság kimondása – közelebb visz minket ahhoz az álomhoz, ahol a gyermekek hangját nem fojtja el a háború zaja. Talán most, a világ végre készen áll arra, hogy tanuljon a múlt hibáiból, és új fejezetet nyisson – egy igazságosabb, emberségesebb jövő érdekében. Amikor a túszként fogva tartott emberek végre kiszabadultak, az öröm érzése szavakkal nehezen leírható volt. Családjaik szemében a könnyeikben egyszerre jelent meg a megkönnyebbülés és a törékeny boldogság – úgy tűnt, egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy az embertelen körforgás megszakadjon, és az élet újra kezdődhessen. Ezek a hazatérések igazi csodák: a sebek nem gyógyulnak meg azonnal, de fontos lépéseket jelentenek a gyász és a félelem feloldásában.
A béke, bár vágyott cél, rendkívül törékeny. A bosszúvágy nem szűnik meg könnyen – ez egy szomorú, de valóságos tapasztalat. A szívekben megmaradt fájdalom és a elvesztett szeretteink emléke táplálhatja azt a belső késztetést, hogy viszonzást követeljünk, ami viszont megnehezíti a bizalom újjáépítését. Ezt nem szabad elhallgatnunk: a megbékéléshez időre, igazságos elszámolásra és komoly társadalmi erőfeszítésekre van szükség, hogy a fájdalom ne csapjon át újabb erőszakba. A hosszú évtizedek propaganda- és agymosásának következményeként a bosszú és a gyilkolás sokak számára az egyetlen elfogadható megoldásnak tűnik. Egy rabbi mesélte nemrégiben a tévében, hogy Izraelbe vittek egy gyógyíthatatlan palesztin gyermeket, akit izraeli orvosok sikeresen meggyógyítottak. Amikor a fiú gyógyultan készült távozni, egy riporter megkérdezte az édesanyját, mit terveznek a jövővel, és hogyan érzi magát a fia. A válasz első szavai a háláról szóltak, azonban a második-harmadik mondat már arról tanúskodott, hogy "természetesen harcolni fog az izraeli megszállók ellen". Ez a helyzet rávilágít arra, hogy a gyógyulás nem csupán fizikai, hanem érzelmi és pszichológiai szinten is rendkívül bonyolult.
A béke mégis felbecsülhetetlen érték - olyan, mint a vékony jég, amely alatt új élet és remények rejlenek. Azok a kezdeményezések, amelyek a túszok hazatérését követik - a sebesültek ápolása, a családok támogatása, a lelki rehabilitáció, és a közösségi párbeszéd újjáélesztése - mind-mind apró, de erős kapaszkodók. Ha ezeket a kapaszkodókat szorosan fogjuk, és ha az igazságszolgáltatás és az elszámoltathatóság mellett a rehabilitációra és a megbékélés praktikus eszközeire is összpontosítunk, akkor van remény arra, hogy a felhalmozódott bosszúvágy végre enyhüljön.
Talán egy történelmi példa adhat ihletet. Berlin 1945 nyarán a romok tengerében hevert. Németország egy háborút veszített el, és a béke fenntartására négy megszálló hatalom vállalkozott. Mégis, mindezek ellenére, az ország csodálatos módon újjáépült mindössze húsz év alatt. Ehhez elengedhetetlen volt a nemzetközi segítség, mint a Marshall-terv, de legfőképpen a német nép kitartása és szorgalma, amely mögött gazdag kultúra és múlt állt, még a militarizmus árnyékában is. Izrael példája is figyelemre méltó. Ott már 150 éve tart a bevándorlás folyamata, és az államiság közel nyolc évtizede alatt folyamatosan zajlik az építőmunka, még a háborúk nehézségei ellenére is. A béke iránti vágy és a munka szeretete elengedhetetlen. (Egy együttérző civil tanácsaiból.) De vajon vajon a Közel-Keleten is megvalósulhat-e hasonló forgatókönyv, egy más kultúrában, eltérő sorsok és mentalitások árnyékában?
