Bár rendkívüli bölcsességgel rendelkezett, sőt, talán még Einstein-nál is okosabb volt, a világ legintelligensebb embere élete végéig a boldogság hiányával küzdött.

Az 1898-ban született Sidis kiskorától kezdve rendkívüli intelligenciáról tett tanúbizonyságot, IQ-ja a becslések szerint 250 és 300 között mozgott. William James Sidisnek csodájára jártak az emberek, cikkeztek róla az újságok, ám ő csak csekély módon élvezhette kivételes adottságát, ami sokkal inkább hátrányt, mintsem előnyt jelentett neki. Intelligenciájával soha nem akart kitűnni, sokkal inkább csak csendben, visszavonultan akarta leélni az életét. Rejtélyes figura volt, élete egyszerre volt lenyűgöző és tragikus.

William James Sidis édesapja, Boris Sidis, egy rendkívüli nevelési módszert dolgozott ki, amelynek köszönhetően fia a világ egyik legokosabb emberévé vált. Az elképesztő IQ-ját nem iskolai oktatásnak, hanem szülei innovatív megközelítésének tudhatta be. Orvos édesanyja és filozófus-pszichológus édesapja úgy döntöttek, hogy elkerülik a hagyományos iskolát, és inkább otthon, személyre szabott tanulási környezetben nevelik fiukat. Boris Sidis meggyőződése volt, hogy a gyermekek tanulásának ideje nem korhoz kötött, így fiát már csecsemőkorában intenzíven kezdte tanítani. Az első lépései között szerepelt, hogy betűkkel ellátott kockákat mutatott be a kisfiának, akinek hét hónapos korára már sikerült elsajátítania az összes betűt. A szülők ambiciózus célja az volt, hogy fiukból egy igazi zsenit neveljenek, és ennek érdekében mindent bevetettek, amit a nevelési elméletük lehetővé tett.

William már alig múlt kétéves, amikor a New York Times lapjait bújta. Hatéves korára több nyelvet is elsajátított, köztük a latin, görög, francia, orosz, német, héber, török és örmény nyelveket. Az angolt és franciát pedig olyan magabiztossággal használta, mint a legtöbb gyerek a mesekönyvek lapozgatását. Míg kortársai még a képeskönyvekkel ismerkedtek, Sidis már a klasszikus irodalom mélyébe merült, és bonyolult matematikai problémákat oldott meg.

Sidis a tudomány szinte minden ágában kiemelkedett. Matematikai zsenialitása mellett alaposan elmélyült a filozófia, a nyelvészet és a történelem rejtelmeiben is. Már gyermekkorában megtanulta az írógép használatát, aminek következtében számos könyvet írt különböző témákban. Ezek között megtalálható az indián történelem, de emellett egy különleges művet is szentelt saját maga által kitalált nyelvének, a vendergoodnak, amelyet még kisfiúként alkotott meg.

A számos siker és világra szóló eredmény ellenére a harvardi diploma megszerzése után Sidis úgy döntött, hogy elhatárolódik az akadémikusoktól és nem vesz részt a közéletben. Arra hivatkozott, hogy ő is szeretne átlagéletet élni.

Sidist, a világ legokosabb embere, nem csupán a hírnév és az elismerés terheit cipelhette, hanem rengeteg hátrányt és keserűséget is. Magas intelligenciája miatt a sajtó állandóan a nyomában járt, folyamatosan kutatva minden lépését. Tudományos eredményei mellett a magánélete is a nyilvánosság kereszttüzébe került. Sidist nem vágyott arra, hogy állandóan megfeleljen a mások által támasztott elvárásoknak; nem akarta, hogy életének minden pillanata a figyelem középpontjában álljon. Ezért gyakran választott olyan munkákat, amelyek nem igényeltek különösebben magas intellektuális képességeket, így próbálva megóvni magát a folyamatos megítéléstől és a nyomástól.

Nem akart megfelelni a társadalom elvárásainak sem, leginkább saját elvei szerint akart élni, ami miatt egyre jobban elidegenedett a családjától és a tudományos világtól is. A világon a legmagasabb IQ-val rendelkező William James Sidis soha nem volt boldog hatalmas tudása miatt, sőt, emiatt még az apját is meggyűlölte, hiszen rengeteg hátránya származott abból, hogy az eszével túlszárnyalt mindenkit. Csalódottságát és elkeseredést egyszer így fogalmazta meg:

Már egyetlen matematikai képlet látványa is képes fizikailag megbetegíteni az embert.

Bár Sidis páratlan tehetséggel rendelkezett, élete tele volt magányos pillanatokkal és nehézségekkel. 1944-ben, 46 éves korában agyvérzés következtében hunyt el. Ekkorra a társadalom már elfeledte őt, szerény körülmények között élt, távol attól a reflektorfénytől, amelyet sohasem kedvelt, és amely a kiemelkedő szellemi képességeinek köszönhetően ragyogott rá.