Ne vágj bele a titkokba!

Szombat van, és ismét ügyeletes napra ébredtünk. Az autó ablakán keresztül a bécsi utcák panorámája tárul elénk, a szélvédőn a piros "presse" felirat hirdeti, hogy a sajtó képviseletében járunk. A napellenző alatt lógó parlamenti belépő nyakbaakasztója emlékeztet arra, hogy fontos események várhatnak ránk. Az anyósülés melletti zsebben összegyűrt péksüteményes zacskók, fecnik és jegyzetek hevernek, amelyek Antal Imre szavaival élve a "kihagyott születésnapok, a végtelen utazások és a hajnalok fénye után kutató reggelek" emlékét őrzik, melyek mind az igazság keresésére irányulnak. Ma az ügyeletben, ha Alsó-Ausztriában bármi figyelemre méltó történik – legyen az egy elsütött pisztoly, lángba borult gyár, politikai balhé, szomorú vonatgázolás vagy természeti katasztrófa – a fotóriporter utazása egyenesen oda vezet, ahol a történelem pillanatai megelevenednek.

Persze, szívesen segítek! Kérlek, oszd meg velem, milyen szöveget szeretnél egyedivé tenni, és milyen stílusban vagy témában gondolkodsz!

Antal Imre szülei 1986-ban menekültek el Erdélyből különféle okokból, leginkább Ceauşescu magyarellenes és faluromboló politikája miatt. A hat- és négyéves gyermekeik, Imre és testvére Erdélyben, a nagyszülőknél maradtak. A szülőknek Svédországban és Magyarországon is volt kapcsolatuk, ám Magyarország akkor még a keleti blokkhoz tartozott, és a politikai menekülteket innen tőlünk hazatoloncolták volna, ezért Ausztriában menekülttáborba kerültek. Hova tovább? Miután a svédországi rokonok azt üzenték, hogy "most ne gyertek, mert házat építünk", a szülők a végzettségük alapján a keresőországok jelentkezésére vártak. Akkor ez úgy működött, hogy Svájc például benyújtott egy listát, hogy ők fogorvost, szívsebészt, szoftverfejlesztőt keresnek, akkor a megfelelő embereket befogadták. "Anyu vegyészmérnök, apu pedig szoftverfejlesztéssel foglalkozó elektromérnök volt a csíkszeredai traktorgyárban, így Svájc befogadta volna őket, ám ők inkább Ausztriában maradtak, s a mi kimentésünkön munkálkodtak. Szerencsére megismerkedtek '56-os magyarokkal, akik az ENSZ-nél dolgoztak, s beindítottak egy családegyesítési programot, és az ENSZ szakemberei eljöttek értünk Romániá­ba, és ide, Ausztriába hoztak minket" - meséli a kezdetekről Antal Imre, aki egyébként anyanyelvi szinten beszél németül.

A szülei beléptek az ausztriai magyar közösség világába, ahol Szépfalusi István evangélikus lelkész, író és szociológus felfedezte tehetségüket. Az édesapja citerázott, míg az édesanyja népdalokat énekelt számos rendezvényen, munkájuk elismeréseként pedig több magyarországi díjat is kaptak. Antal Imre Sopronban kezdte gimnáziumi tanulmányait, majd Bécsben folytatta orvosi képzését. Azonban a második év végén, miközben Közép-Európa legnagyobb kórházában gyakorlatozott, szembesült a kimerült orvosi személyzet fásultságával: az ebédlőben egymással szótlanul étkező orvosok látványa mély nyomot hagyott benne, és ez a tapasztalat eltántorította az egyetemi pályájától.

Antal Imre ösztöndíjjal érkezett Budapestre, hogy a Külkereskedelmi Főiskola nemzetközi kommunikációs szakán tanuljon. Itt egy váratlan ajándékot kapott: nagybátyja Zenit fényképezőgépe kerül a kezébe, és azonnal belemerült a fényképezés világába, a Kanyar című iskolai lap számára készítve anyagokat. Ezt megelőzően már volt némi tapasztalata a fényképezés terén, hiszen szülei fellépéseit, valamint a katonaság alatt a laktanyai élet különböző pillanatait is megörökítette hobbiból. 2001-ben, amikor a főiskola honlapját befejezték, egyre több feladatot bízott rá az iskola, így szülei meglepték egy Fuji digitális fényképezőgéppel. Az önkéntes munkák során rendezvényeket fotózott, és egy különleges pillanatban a hallgatói önkormányzat elnöke arra kérte, hogy örökítse meg a diplomaosztó ünnepséget. Ez volt az első alkalom, amikor pénzt kapott a fényképezésért, és rájött, hogy a "haknifotózásból" akár meg is élhet. A Magyar Képzőművészeti Egyetem tanárai által vezetett Szellemkép szabadiskolában mélyebb tudásra tett szert, majd Dalia László főszerkesztő, aki észrevette az elhivatottságát, a Vasárnap Reggel és a Budapesti Hét szerkesztőségébe hívta. Azonban 2008-ban a recesszió következtében a lapok megszűntek, és az a reklámügynökség is, amely még munkát adott neki, így Antal Imre a gazdasági válság előtt visszaköltözött Ausztriába. Egy soproni osztálytársnője férje, aki titkosrendőrként dolgozott, ajánlotta be őt a Kronen Zeitunghoz. Az osztálytársnő férje révén lehetősége nyílt arra, hogy részt vegyen a rendőrség és a sajtó közötti együttműködésben, amely lehetővé tette, hogy a sajtó értesüljön bizonyos razziákról és bűncselekmények felderítéséről. Antal Imre az utolsó pénzéből tabletet vásárolt, feltöltötte képeivel, majd a tizennégy emeletes szerkesztőség bejárati ajtaja mögötti büfében találkozott a hosszú sor végén álló főszerkesztővel. A főszerkesztő, miután végiglapozta a képeket, megkérte a pult mögött álló kisasszonyt, hogy hozzon neki két kávét, ezzel megkezdve egy új fejezetet Imre életében.

Persze, szívesen segítek! Kérlek, oszd meg velem, milyen szöveget szeretnél egyedivé tenni, és milyen stílusban vagy témában gondolkodsz!

Antal Imre szabadúszó fotós immár tizennégy éve hűséges munkatársa a Kronen Zeitungnak. Kezdetben három-négy bűnügyi újságíró mellett dolgozott, akiknek írásait illusztrálta saját készítésű fényképeivel. Eleinte a forró nyomokat követve helyszíneléseket, rendőri akciókat és tűzoltósági bevetéseket örökített meg. Ahogy telt az idő, a szerkesztőség helyett egyre inkább őt keresték meg izgalmas híreikkel; például egyszer egy brutális gyilkosságról értesítettek, ahol egy neves arisztokrata a kastélyában irtotta ki családtagjait. Ma már ő maga vezeti a nyomozásokat, fényképezve a gyilkosságok felderítését, és a képei mellé írt cikkekben is ő fogalmazza meg a történetek hátterét.

- A bűnügyek és katasztrófák folyamatos figyelemmel kísérése nem hagyott mély nyomot a mindennapjaidban?

- Igencsak rányomta. Egy időben úgy mentem haza, hogy mindent elmondtam a feleségemnek, és ezért Zsóka lehangolttá vált. Ma már, ha ilyen munkára megyek, azt mondom, hogy "ne akard tudni", és a kialakult gyakorlat szerint aznap nem beszélünk arról, hogy mit fényképeztem. Két fiam van, Nimród és Magor, ők öt- és tízévesek. Néha a hét végi munkára viszem a családot, ők addig sétálnak, fagyiznak. Az elmondottak jegyében a grazi ámokfutáshoz nem vittem őket, de előfordult már, hogy egy Grazban élő festőművészről kellett portréfotókat készítenem, így addig ők városnézésen voltak. Talán nem sínylik meg annyira a munkámmal járó távolléteket.

Természetesen megosztja az izgalmas élményeket, sőt, néha élőben is jelentkezik be. Járt már az amszterdami űrkutatási központban, és nemrégiben Róma és a Vatikán varázslatos helyszíneit is felfedezte.

Ahogy húsvéthétfőn elhunyt a pápa, azonnal útra keltem. Csaknem azonnal érkezett a hír, hogy tízkor bejelentették a halálát, tizenegykor pedig már a szállodát is lefoglalták számomra, de a repülőjegyet nekem kellett intéznem, természetesen a szerkesztőség költségére. Drámai látvány volt, ahogy az emberek özönlöttek az utcákra. A Szentszék sajtóirodájának rendszere képtelen volt kezelni a 7000 akkreditációra jelentkező újságírót, így amikor végre felravatalozták a pápát a Szent Péter-bazilikában, és megnyíltak a kapuk, csak hosszú hat órás várakozás után tudtam bejutni, hogy fényképeket készíthessek. Az oszlopcsarnokok tetején és a kolonádokon is ott voltam, végigkísértem a ceremóniát egészen a temetésig. Elmondhatom, hogy egy levegőt szívtam olyan vezetőkkel, mint Zelenszkij, Trump és Macron. A temetést követően hazautaztam, de négy nap múlva ismét visszatértem a konklávéra, mivel nem akarták újra megnyitni a fotoriporter akkreditációját mások számára. Mindez örök élmény marad számomra.

Természetesen, szívesen segítek egyedi szöveget készíteni! Kérlek, oszd meg velem, hogy milyen információkat vagy tartalmakat szeretnél kiemelni Antal Imre facebookos oldaláról, és milyen stílusban szeretnéd, hogy a szöveg készüljön!

A Kronenzeitung megbízásából kereszteket kellett fényképeznem egy lehetséges nagypénteki borítóképhez. Ennek a feladatnak a teljesítése érdekében ellátogattam a Maria-Jeutendorfi, döblingi, St. Pölten-i és perschlingi temetőkbe, valamint néhány kisebb, eldugott helyre. Ott örökítettem meg a kereszteket – a hit, emlékezés és remény néma tanúit. Ezeken a szent helyeken a csendben érezni lehet a mély kapcsolatot a húsvét misztériumával: az utat, amely a szenvedésen át vezet a megújulásig, a halálból az életbe. Minden egyes kereszt, bár formája egyszerű, magában hordozza a sok imádság súlyát és a feltámadás ígéretét.

Alsó-Ausztriában körülbelül 1700 önkéntes tűzoltóság áll készen, hogy védje a régió mintegy kétmillió lakosának biztonságát. Az állam tűzoltósága összesen 99 000 önkéntes tagra támaszkodik, ami figyelemre méltó, hiszen itt egyetlen hivatásos tűzoltóság sem működik. Mindezek fényében a tűzoltóság munkáját a "Elbűvölő tűzoltóság" című folyóirat is méltatja, amely tiszteleg a bátor önkéntesek előtt. Felkérést kaptam, hogy készítsek lenyűgöző fotókat a tűzoltóság életéről és hősiességéről.

Persze, szívesen segítek! Kérlek, oszd meg velem, milyen szöveget szeretnél egyedivé tenni, és milyen stílusban vagy témában gondolkodsz!

Szabadúszó fotósként egy különleges szerződéssel rendelkezem egy újsággal, amely lehetővé teszi számomra, hogy kényelmesen megéljek, de egyben más projekteket is elvállalhassak. Ezekből pedig bőven akad. Esküvői fotózást csupán a legjobb barátok számára vállalok, és csak külön felkérés esetén. Manapság sokan vásárolnak maguknak egy 150 eurós fényképezőgépet, és másnap már esküvői fotósnak vallják magukat, hologramokkal díszítve a képeiket. Most például 2026-ra egy néppárti politikus keresett meg, hogy örökítsem meg az esküvőjét. A végén azt fogom neki mondani, hogy nem érdekel a pénz, csak annyit fizessen, amennyit másoknak már adott. Viszont előre jeleztem, hogy az én stílusom a klasszikus 35 milliméteres objektív, amely lehetővé teszi, hogy azt az élményt örökítsem meg, amit mindenki a saját szemével lát. Amikor cégek bíznak meg rendezvények fényképezésével, akkor néha áttérek az 85 milliméteres vagy a 70-200-as teleobjektívekre is. Volt egy nagyvállalat, amely öt éven keresztül minden, Ausztriában épült házát velem fényképeztette. Azonban ahogy egyre több sajtómunka került a vállamra, ezek a megbízások egyre ritkábbá váltak. Jelenleg heti 15 fotózást végzek a lap számára, nemcsak Bécsben, hanem Alsó-Ausztria egész területén is. A privát megbízásokat úgy intézem, hogy aznap nem dolgozom a sajtónak, vagy hétvégén vállalok el fotózásokat. Ma éppen ügyeletes vagyok, és az autómban több fényképezőgép is ott van, mert sosem lehet tudni, mikor jön egy váratlan esemény. Ez a napilap minden fontos hírről tudósít, legyen szó politikáról, választásokról, kancellári munkáról, vagy akár a hétköznapi élet váratlan fordulatairól.

Antal Imre lenyűgöző felvétele a pusztító ruszti árvíz idején készült, és olyan embereket örökít meg, akik könnyekkel a szemükben ölelik egymást. A képen a túlterheltség és a fájdalom érzése érezhető, mégis ott van a kötelék is, amely összekapcsolja őket a nehéz időkben.

- Egy családnál voltam, miközben megérkeztek hozzájuk Stájerországból a barátok, hogy segítsenek. A vendégek az utcán elkezdtek sírni a látvány miatt, ezért a földönfutóvá vált család kirohant a házból, hogy vigasztalja őket. Amikor pályáztam, arra gondoltam, hogy mindenki árvízi mentési képekkel nevez, de lássunk inkább a mögé, ahol emberek fogják egymást és ölelkezve sírnak.