Ámon Betti műsorvezető pályája tele van újrakezdésekkel, és ezek között számos emlékezetes pillanatot találunk. Egyik különösen szórakoztató emlékeként egy Bridget Jones naplójába illő szituációt idéztünk fel, amely nemcsak vicces, hanem tanulságos is.

Ez még a kezdet kezdetén volt, a kilencvenes évek Duna tévéjében, ahol a Virradóra című adásban műsort vezetett és kulturális blokkot szerkesztett, a Megszállottak című sorozatban többek között sky-szörfösökkel is forgatott, akik ejtőernyővel ugranak, bravúros koreográfiával zuhannak.

Te is felugrottál?!

Igen, tandemben, miután lenyomtam egy standupot. "Önök a képernyők előtt, kényelmes fotelből nézhetik végig, hogy mi történik, amikor négyezer méter magasból kiugrunk" - és ugrottam. Közben a sky-szörfösök vettek videón: lebegett az arcomon a bőr...

Mi volt az első, meghatározó tévés élményed?

Nézőként? Amikor a hétfői tévéadásszünet helyett bevezették a színházi közvetítéseket. Ott csüngtem a képernyő előtt, és színésznői álmokat kergettem: a gimiben szavalóversenyekre jártam, énekeltem, sokat szerepeltem. Aztán, miután Sátoraljaújhelyen leérettségiztem, eljöttem Budapestre.

Hogyan teheted valóra az álmaidat?

Nem volt bátorságom a színművészetire jelentkezni, talán nem is igazán akartam, de munka mellett beiratkoztam a Zilahy Tamás által vezetett ELTE 8. csoportjának amatőr színjátszóképzésére. Montágh tanár úr is tanított beszédtechnikát, Rókás Laci mozgás művészetet. Rékasi Karcsi és Tasnádi Csaba is járt a csoportba.

A pesti életem kezdete egy különleges pillanatra emlékeztet, amikor először léptem be a város forgatagába. A Duna partján állva, a naplemente fényei csillogtak a vízen, és a város lüktetése szinte azonnal magával ragadott. Az utcák zsibongása, a kávézók teraszain ülő emberek nevetgélése és a történelmi épületek impozáns látványa mind-mind arra késztettek, hogy felfedezzem ezt az élénk metropoliszt. Az első napok izgalma, a felfedezés öröme és a találkozások varázsa mind hozzájárult ahhoz, hogy Pesten megtaláljam a helyem, és egy új fejezet kezdődjön az életemben.

Albérletben, Csepelen, hárman laktunk lányok. Egy helyi OTP-ben kezdtem dolgozni - és rögtön bérleteket vásároltam a Zeneakadémiára, az Operába, színházakba. Elég korán férjhez mentem, az első önálló lakásunk a Czuczor utcában volt, oda született a lányom. Ezután jött a gondolat, hogy a kulturális szférában akarok dolgozni. Miután ismét Csepelen kaptunk lakást, besétáltam a közeli általános művelődési központba, hátha van számomra valami lehetőség.

Programokat kellett szervezni, művészekkel kerültem kapcsolatba, ráadásul a kerületi kis kábelcsatorna, a Csepp Tv is ugyanabban az épületben volt. Ők szóltak, hogy "te sok mindenkit ismersz, gyere, próbáld meg a tévézést".

Rengeteget tettél a családért, és ez nem kis kihívás volt! Milyen körülmények segítettek abban, hogy mindezt megvalósítsd?

A férjem mindig mindenben támogatott. Közben megszületett a fiunk is, aztán elvégeztem a szombathelyi tanárképző főiskolán a művelődésszervező szakot. Időközben beiratkoztam a Komlósi média iskolába, ahol televíziós szerkesztőket, műsorvezetőket képeztek. Érdi Sándor, Vitray Tamás is tanítottak ott. Ez egy egyéves "gyorstalpaló" volt, mert valójában a gyakorlatban tanultuk meg a szakmát, én a Csepp Tv-ben kaptam egy önálló kulturális műsort, a Montázs című magazint.

Megjelentél a képernyőn?

Igen, ez tényleg egy élő adás volt! Rengeteg művésszel volt lehetőségem beszélgetni itt. Ráadásul találtam egy butikost is, aki készségesen kölcsönadott ruhákat, amiket a képernyőn viseltem – igazán különleges élmény volt. 1996-ban megkerestek a Szív Tv-től, majd a Tv3 hétvégi magazinjához szerkesztőként csatlakozhattam, ahol kulturális riportokat készítettem. Buza Sándor volt a műsorvezető, akivel nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Aztán 1997-ben mindkét csatorna eladásra került, és hirtelen minden megszűnt körülöttem.

Mihez fogtál?

Megkerestem egy régi kollégámat a Szív Televízióból, Sebők Gyurit, aki szintén tevékenykedett a Duna TV-nél. Kérdeztem tőle, hogy van-e esetleg számomra nyitott lehetőség ott. Ekkor még Sára Sándor vezette a csatornát. Reggel ötkor indultam dolgozni a Mészáros utcába...

Csepel, ez a pici sziget a Duna ölelésében, tele van történettel és élettel! Itt találkozik a városi nyüzsgés a természet szépségével, ahol a régi ipari múlt és a modern fejlődés izgalmas keveréke bontakozik ki. Sétálj végig a Duna-parton, és érezd a folyó lüktetését, miközben felfedezed a helyi kultúra kincseit, mint a híres Csepeli Hősök Tere vagy a gyönyörű sétányok. Csepel nem csupán egy sziget, hanem egy élő közösség, ahol a hagyományok és az új ötletek találkoznak. A helyiek vendégszeretete és az élénk rendezvények mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Csepel valóban különleges hely legyen a Duna mentén!

Még távolabbról, abban az időszakban, amikor Halásztelken éltünk, rengeteget tanultam a Duna TV-nél. Számos interjút és riportfilmet készítettem, valamint a szerkesztés izgalmas feladatát is elláttam. 2005-ben egy különleges lehetőséget kaptam: felkértek, hogy legyek a művészeti műsorok főszerkesztője. Ez a pozíció 2011-ig tartott, amikor sajnos a leépítések miatt a Mészáros utcai székházat is ki kellett üríteni.

Mennyire hatott rád ez a tapasztalat?

Én léptem tovább... . Vadas Vera felkérésére a Zsidó Nyári Fesztivál programszervezőjeként és sajtósaként folytattam a munkát 2017-ig utána vele együtt a Zsidó Művészeti Napokban dolgoztam, mellé jött az Armel Operafesztivál is pár évig.

Közben egy időre a Vígszínház sajtófőnöki posztját is betöltötted.

Igen, 2014-2015-ben, majd 2019-ben egy fél évig, de nem tudtam tovább csinálni, nagyon stresszes volt.

Mikor jött a rádiózás?

Amikor elbocsátottak minket a Duna TV-től, Vicsek Ferenc, a Klubrádió akkori főszerkesztője keresett meg azzal a lehetőséggel, hogy indítsak náluk egy kulturális műsort. Elmondtam neki, hogy örömmel vállalom a feladatot, amennyiben portrékat készíthetek az alternatív zene, a jazz és az igényes popzene jeles képviselőivel. Olyan nevekre gondoltam, mint Bródy, Lukács Miki, Dresch Misi, Dés László, valamint az egykori Kontroll Csoport zenészei. Ha ez megvalósulhat, szívesen belevágok!

Az Örömzene születése egy csodálatos történet, amely tele van inspirációval és kreativitással. Kezdetben egy egyszerű ötletből indult, amely az emberek szívéhez és lelkéhez akart eljutni. Az alkotók célja az volt, hogy zenével és művészettel örömet csempésszenek a mindennapokba, lehetőséget biztosítva a közönség számára, hogy együtt élvezhessék a zene varázsát. A kezdeti próbálkozások és az első hangjegyek összekapcsolódtak, hogy létrehozzanak egy olyan élményt, amely nemcsak szórakoztat, hanem elgondolkodtat is. Az Örömzene így vált a közösség összetartozásának szimbólumává, ahol mindenki megtalálhatja a saját hangját és helyét.

Már 2012 óta minden kedd este izgalmas beszélgetések részese lehetek, ahol tehetséges zenészekkel diskurálok élő adásban.

Jelenleg a MÁV Szimfonikus Zenekarral működsz együtt? Ők is megkerestek téged?

Mivel a covid alatt leállt minden, nem voltak fesztiválok sem, a rádióműsor mellé kerestem feladatot, és láttam egy hirdetést, hogy a zenekar PR-ost és marketingest keres. Írtam egy e-mailt, és azóta - negyedik éve - dolgozom velük. Nagyon színvonalas zenekar, öröm a társulat életének részese lenni.

A közönség iránti elkötelezettséged továbbra is fontos számodra?

Természetesen! Itt van egy egyedibb változata a szövegnek: Teljes mértékben egyetértek. Én is a közönség soraiból indultam. Sokunk számára a MÁV Szimfonikus Zenekar neve összefonódik Kobajasi Kenicsiroval. Hiszen a maestro nemzetközi pályafutása éppen a MÁV Szimfonikusokkal vette kezdetét öt évtizeddel ezelőtt. A jubileum tiszteletére nyáron Japánban is megünnepelték ezt a jelentős mérföldkövet egy háromhetes turné keretében. Kobajasi mellett a zenekar számos kiváló vendégművésszel dolgozik együtt, ami lehetőséget ad arra, hogy én is megismerkedhessek neves karmesterekkel és szólistákkal.

Irigylésre méltó. Van valami, amibe még belefognál?

Az évtizedek már nem a megszokott módon telnek számomra; a feladatok egymás után következnek, mint egy folytonos tanulási folyamat. Amíg szükség van rám, örömmel dolgozom a MÁV Szimfonikusokkal. Közben igyekszem lépést tartani a kommunikáció folyamatosan változó világával, és most az MI adta lehetőségeket kívánom felfedezni. A fiam pedig igazi szakértő ezen a téren, így az ő tanítványaként tanulmányozom a legújabb fejlesztéseket. Legutóbb például egy interjút szinkronizáltunk, amelyet Kobajasi japánul adott elő a turné során.

Hosszú távú célkitűzés?

Örök vágy az utazás, nyilván ez anyagi kérdés is. Sokfelé jártam a világban, de a múlt nyáron egy munkamentes, anya-lánya New York-i út mindent vitt. John Coltrane fiával is találkoztunk a Birdland Jazz Clubban, nagy élmény volt. De legfontosabb, hogy még sokáig örülhessek a tündéri családomnak.

Közben ezerrel pörgeted a nagymamaprojektet is.

A lányomék már tizenöt éve Írországban laknak, és ott látták meg a napvilágot az unokáim is. Én gyakran repülök Dublinba, hogy meglátogassam őket, ők pedig az iskolai szünetek alatt térnek haza hozzánk. A fiaméknál még nem érkezett unoka, de alig várom, hogy ez megváltozzon!

Terézvárosi lettél. Hogy érzed itt magad?

A pesti belváros különös varázsát még mindig érzem, bár azóta sok minden megváltozott. Amikor a Bartók Béla úton járok, ahol húsz éven át éltem a gyerekeimmel a válásunk után, mindig megdobban a szívem egy kicsit. A covid időszakában született meg bennem a döntés, hogy új helyre költözöm. Még mindig emlékszem, mennyire szerettem ott élni, de a lakásom fekvése miatt a nappali órákban is gyakran csak mesterséges fényt láttam. A természetes fény iránti vágyam végül arra ösztönzött, hogy új otthont keressek.

Az új otthonodban, a hosszúra nyúlt interjúnk során, a nap egész délelőtt ragyogóan sütött be az ablakon, melegen ölelve körül minket.

Ráadásul egy hangulatos erkély is tartozik hozzá. Innen kényelmesen elérhetők az Andrássy út, a színházak és a koncerttermek, ami számomra igazán lényeges.