Miért ragad meg a fejünkben egy dallam, és miért kísér minket akár napokig? Az ismétlődő dallamok, vagy ahogy sokan hívják, a „fülbe mászó” melódiák titka a zene pszichológiai hatásában rejlik. Amikor egy dallam megérint minket, az agyunkban aktiválódik a
Az ELTE és a BME kutatói egy izgalmas tanulmány keretében a fülbemászó dallamok és a különböző személyiségjegyek közötti összefüggéseket kutatták. Felfedezéseik arra mutatnak rá, hogy a dallamtapadás nem csupán egy múló, kellemes vagy éppen ellenkező hatású élmény, amely időnként felüti a fejét a mindennapjainkban, hanem egyfajta kapu is lehet az önismeret és a mentális egészség világába.
Mindannyiunk életében akad olyan pillanat, amikor egy dallam úgy ragad meg a fejünkben, mintha csak ott akarna örökké élni. Hiába próbálkozunk, hogy elűzzük, a dallam makacsul kitart. Ez a jelenség általában ártalmatlan, de néhány kutatás érdekes kapcsolatokat tárt fel, amelyek a szorongásra való hajlammal vagy a mentális kontroll szintjével állnak összefüggésben. Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért éppen bizonyos dallamok képesek ennyire hatni ránk, és mit árul el ez a zenei emlék a személyiségünkről.
Fülöp Flóra, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója, valamint Honbolygó Ferenc, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar munkatársa, legújabb tanulmányukban 4300 magyar résztvevő bevonásával azt a kérdést vizsgálták, hogy a tudományos értelemben vett dallamtapadás inkább a kényszeres ismétléshez, vagy pedig az intenzív érzelmi élményekhez kapcsolódik-e. A kutatás során olyan kérdőíveket alkalmaztak, amelyek a skizotípiát, vagyis a skizofréniához köthető, de nem patológiás pszichózisra való hajlamot, valamint a nem klinikai rögeszmés-kényszeres zavarokat (OCD) mérik. Ezek a hajlamok ugyanis az átlagos, egészséges emberek körében is előfordulhatnak.
A kutatók felfedezték, hogy azok az egyének, akik hajlamosak különös érzékszervi tapasztalatokra – mint például olyan hangok hallása, amelyeket mások nem érzékelnek –, valamint kényszeres gondolatokkal küzdenek (ezek olyan gondolatok, amelyeket nehezen tudnak elengedni), gyakrabban foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miért ragadt meg egy dallam az elméjükben. Ezen kívül hajlamosak arra, hogy mozgásba lendüljenek, például doboljanak az ujjaikkal vagy dúdoljanak, amikor egy dallam kering a fejükben.
Az is kiderült, hogy azok, akiknél erősebbek a kényszeres gondolatok, gyakrabban érzik kellemetlennek vagy zavarónak a dallamtapadást. Ugyanakkor azok, akiknél erősebb a skizotípiás hajlam (például hajlamosak furcsa vagy különleges dolgokat észlelni), gyakrabban tapasztalnak ilyen dallamtapadást - de nem feltétlenül érzik azt rossznak.
Érdekes módon egyik személyiségjegy sem befolyásolta, hogy mennyi ideig tart egy-egy dallamtapadás, ami ellentmond a korábbi kutatásoknak.
Újdonság volt az is, hogy a skizotípia bejósolta a dallamtapadással kapcsolatos önmegfigyelés és a hozzá kapcsolódó mozgás mértékét. Akiknél ugyanis magasabb volt a skizotípiás jelleg, azok jobban odafigyeltek arra, milyen folyamatok mentek bennük végbe, amelyek a dallamtapadásukat okozhatták (például megoldatlan problémák vagy egyéb aggályok), és gyakrabban mozogtak is, miközben a dallamtapadást átélték (például ritmusra járt a lábuk, doboltak). Ez hasonlít ahhoz, amikor a skizofréniával élők hallucinációként érzékelnek zenét (vagyis nem tudják, hogy amit hallanak, az csak a fejükben szól).
A kutatás eredményei azt mutatják, hogy bár a dallamtapadás élményei általában nem jelentenek veszélyt, bizonyos személyiségjegyek befolyásolhatják, hogy miként éljük meg ezeket az élményeket. Azok az egyének, akik hajlamosabbak az introspektív gondolkodásra, illetve akik különleges érzékelési élményekben gazdagabbak, gyakrabban találkozhatnak ismétlődő dallamokkal, és mélyebben elmerülhetnek azok értelmezésében.
Az eredmények hozzájárulnak ahhoz, hogy jobban megértsük, miként kapcsolódnak a hétköznapi mentális élmények az egyéni különbségekhez, és hogyan válhat egy egyszerű, hétköznapinak tűnő jelenség - mint egy beragadt dallam - a pszichológiai önismeret eszközévé.
