Folytatva a Corvinka világának varázslatos kalandjait...
A sokszorosan kitüntetett, sokdíjas író, Sarusi Mihály legutóbbi aradi könyvbemutatóján kaptam tőle az idén megjelent két új kötetét, melyek közül a Házról házra a Corvinka címűt olvastam el először. Már csak azért is, mert annak előző kiadványainak egy részét már ismertem, néhányról írtam is egy-egy rövid recenziót. Műfajilag utcatörténetnek minősítik azokat, bár én inkább krónikának nevezném, a szerzőt meg a közösség krónikásának. A Corvinka Anonimusának.
Bevallom, olvasása közben most is minduntalan a hasonlóság járt fejemben gyermekkorom helyszínével. A Corvinka utca 38. házszáma alatt valaha állt 37 lakóházat és annak lakosát hasonlítgattam össze az egykori aradi Erzsébetváros (Pernyáva) igencsak hosszú Miklós (1920 óta Griviței) utca egy, általam jól ismert szakaszával. Mármint a Sarló (most Ioan Rațiu) és Borona (Eftimie Murgu) között a 20 páros és ugyannyi páratlan házszám alatt álló lakóházakkal és azok több nemzetiséghez tartozó lakóival. A Convinkán az évtizedek alatt magyar-tótok, szlovák-magyarok (az író fogalmazta meg így!) mellett néhány zsidó szatócs, kereskedő lakott. Mifelénk magyarok, románok és egy-két szerb. Hasonló az is, hogy nekünk, az itt gyerekeskedőknek is volt játéktérként szolgáló Pázsitunk, a Legelő sortól a repülőtérig nyújtózkodó tágas mező, benne egy focipálya (Unirea), a Kádas-telep közelében, a Holtmaros mellett egy kis tó, ahol fürödni nem, de békalencsét és vízibolhát lehetett gyűjteni. Egy kiadós nyári esőt követően pedig szegfűgombát. Az árokparton mi is ugyanúgy ettük a papsajtot, mint a csabaiak. És ott volt a közgazdálkodási vállalat (ICOA) kiterjedt konyhakertje, ahol nyaranta minket, gyerekeket is felvettek idénymunkára.
És közös az is, hogy a Békéscsabát védő, szlovákul Kergátnak nevezett körgát helyett nálunk az Alsótemetőtől a Mihelyi Vidor kertészetéig húzódott a Maros esetleges áradása ellen emelt, méternél magasabb védőgát, amelynek egy szakaszán a cukor- és TEBA-gyári ipari vasút közlekedett a buzsáki állomástól.
Érdekes felfedezni a Corvin utca és környékének névváltozásait a történelem sodrában. Ezek a nevek nem csupán utcanévként élnek, hanem a politikai irányvonalak változásának tükrei is. Például a Baross utca, amelynek neve Mussolini és Lenin nevéhez is kötődött, majd végül visszanyerte eredeti formáját. Ám a Corvin Jánosról, Mátyás király fiáról elnevezett utcát is próbálták Korvin Ottó kommunista hős nevére átkeresztelni, legalábbis a kommunista sajtóban erről szóltak a hírek. A mi vidékünkön azonban a névváltoztatások nem csupán a három rendszerváltásra korlátozódtak, hanem egy impériumváltás is hozzájárult ehhez a folyamathoz. Például Aradon a Templom utca névváltozásai is figyelemre méltóak: az utcát Weitzer János, Ion C. Brătianu, Postăvarul, Miron Constantinescu és Lucian Blaga neve fémjelezte az elmúlt évszázad során. Ezek a nevek egy különleges időutazásra invitálnak, ahol a történelem különböző szakaszai és politikai ideológiái elevenednek meg.
Számba venném a könyvben az ott élők foglalkozását, ami a teljesség igénye nélkül a következőket tartalmazza: iparosok, kereskedők, gyári munkások, bérkocsisok, valamint kocsmárosok (a vendéglők, sörözők vagy csapszékek alkalmazottai, ahogyan csak nevezték őket). Találkozhatunk olyan földművesekkel is, akik a kollektivizálás után is megőrizték otthonaikat, ahogyan a szlovákok nevezik a vidéki tanyákat. Az említett útszakaszon azonban a mi esetünkben a lista jóval rövidebb: a két szatócs mellett mindössze egy magánszorgalomból dolgozó asztalos, egy varrónő és egy tanítónő bővítette a sorokat, míg a többiek között csupán gyári munkások szerepelhettek. Arad jelentős ipari központ volt, és akárcsak nálunk, ott is akadtak besúgók, valamint olyanok, akik nyilasból, vagy helyi terminológiával élve, vasgárdistából váltottak át törtető kommunistákká. De (szerencsére) a többség mindkét helyen becsületes emberekből állt.
Sarusi Mihály Corvinka-sorozata nem csupán egy tudományos mű, hanem egy színes, élvezetes olvasmány, amelyben a száraz tények mellett a közönség számára is vonzó irodalmi elemek sorakoznak. Az író jellegzetes humorával fűszerezi meg a történeteket, amelyek között ott találjuk Vörös Janó és Papri (Misi) kalandjait a gyorsvasalóval, valamint a tanyára kiküldött gőzfűrésszel, amelyek éppúgy mulatságosak, mint tanulságosak. A kölcsönkenyér szellemében, harag nélkül, mindig visszatér a régi ismerősök közé. De említhetjük a titkos szovjet katonai rádiófölderítő állomás "megcsapoló" magyar katonáinak esetét is, akiknek történetei tele vannak meglepetésekkel és szellemes csavarokkal. Sarusi írásai tehát nemcsak informálnak, hanem szórakoztatnak is, egyedi stílusukkal és fanyar humorukkal.
A könyv záró végelszámolása sajnos szomorú képet fest. Az író alaposan átgondolja, mi maradt meg a régi Corvinkából, mi épült a Pázsit helyén, és hogyan alakult ki a tizenötezer lakosú Lencsési lakótelep. Mindez a corvinkai közút rovására, az árnyas fasor és a vízelvezető árok kárára történt. De hol vannak már azok a fiatalok, akik egykor benépesítették az utcát? Egy részük a föld alatt pihen, míg mások szétszóródtak a világ különböző tájaira. Mi a helyzet az utódaikkal? Hiszen egyre kevesebb gyermek születik, nemcsak itt, hanem szerte Európában is.
Sarusi Mihály Corvinka-krónikáinak lapjait forgatva könnyen elkalandozhat a képzeletünk: vajon akad-e majd valaki, aki az utolsó pillanatban megörökíti az aradi kisközösségek lassan feledésbe merülő emlékeit? Olyan módon, ahogyan azt Nagy Gizella tette Szentlányon. Az emlékek megmentése nem csupán feladat, hanem hivatás is, amely a múltunk szövetét őrzi, hogy a jövő generációi is megismerhessék a helyi történetek gazdagságát.
