Elbűvölni a világ legismertebb művészeti remekműveitől? Ez a Firenze-szindróma, amely nem csupán hisztéria.
A művészet iránti szenvedélyt tápláló emberek jól ismerik azt az izgalmat, amikor szembesülnek egy régóta vágyott alkotással: ilyenkor a szívük hevesebben ver, és az arcukon az öröm ragyog. Ugyanakkor akadnak olyanok is, akik annyira mélyen megérintődnek az élmény által, hogy szorongás vagy szédülés fogja el őket – ezt a jelenséget Firenze-szindrómának nevezik.
A Firenze-, más néven Stendhal-szindróma egy különös állapot, amely a művészeti élmények hatására lép fel, amikor valaki lenyűgöző műalkotásokat vagy történelmi emlékeket szemlél. Az intenzív esztétikai benyomások gyakran testi reakciókkal párosulnak, mint például szédülés, fáradtság, felgyorsult szívverés, vagy akár ájulás közeli állapot. A jelenség nevét a festői Firenze városáról kapta, ahol az évek során sok látogató számolt be arról, hogy a reneszánsz művek megtekintése szinte megsemmisítő hatással volt rájuk. Bár első pillantásra úgy tűnhet, hogy ez a szindróma a modern élet következménye, valójában gyökerei messzire nyúlnak vissza a történelemben. A Fanny magazin cikkében szakértők is osztották meg véleményüket erről a különös jelenségről, amely a művészet és az érzelmek mély kapcsolatát tükrözi.
A francia szerző volt az első, aki részletesen rögzítette ezt az eseményt.
A Stendhal-szindróma, vagyis az eredeti elnevezés nem véletlen: Marie-Henri Beyle, vagy ahogy a legtöbben ismerjük, Stendhal élményei ihlették, aki az 1817-ben megjelent Róma, Nápoly és Firenze című útikönyvében értekezett arról, hogy utóbbi városban, a Santa Croce templomban, Volterrano egyik szobrának láttán elájult, majd amikor elhagyta a múzeumot, még mindig heves szívdobogást tapasztalt, és gyengének érezte magát.
Több mint egy évszázaddal később, Graziella Magherini, a firenzei Santa Maria Nuova kórház pszichiátriai osztályának vezetője, 1979-ben megjelent La Sindrome di Stendhal című könyvében összegyűjtött 106 olyan esetet, amelyek szorosan kapcsolódnak ehhez a jelenséghez. Az olasz pszichiáter számos alkalommal kezelt olyan betegeket, akik szinte sokkos állapotba estek a világ hírű műalkotások megpillantásakor. A fogalom elterjedése Magherini nevéhez fűződik, azonban lényeges hangsúlyozni, hogy bár egy szakember írta le ezt a jelenséget, amit azóta több pszichológus és ideggyógyász is dokumentált, a Firenze-szindróma nem minősül mentális betegségnek, hanem inkább egyfajta érzelmi reakciónak. Ezt az is alátámasztja, hogy ez a pszichoszomatikus állapot nem található meg a pszichiátriai diagnózisok hivatalos kézikönyvében.
A Firenze-szindróma leginkább azokat sújthatja, akik mélyen elkötelezettek a művészetek iránt. Ezen lelkesedés következtében már a látogatás előtt felerősödik bennük az izgalom, és telve várakozással érkeznek a városba, amely a kultúra kincseit rejti. Különösen a távoli földekről érkező utazók esetében a kialvatlanság és a jetlag is hozzájárulhat ahhoz, hogy a test nem megszokott reakciókkal reagáljon a varázslatos környezetre.
