Az iskolaév vége mindig különleges pillanatokat hoz magával, hiszen nem csupán a tanulmányi eredmények összegzéséről van szó, hanem az élmények, barátságok és tanulságok ünnepléséről is. Az évzáró ceremóniák nem csupán formális események, hanem lehetősége
Száz év nem éppen rövid időtartam, és ennyi idő alatt rengeteg esemény, születés és elmúlás zajlik. Most egy apró, de annál figyelemfelkeltőbb nyelvi részletre szeretnék rámutatni. Tíz év elteltével még mindig élénken él bennem az emlék, amikor a csallóközi Ekecs községben végeztem el lelkészi szolgálatomat. Mivel magam is a csallóköz szülötte vagyok, így valóban otthonosan éreztem magam ott.
Ott tartózkodásom ideje alatt fokozatosan elnyertem a helyi lakosok bizalmát – annyira, hogy egy nap megjelent nálam egy férfi, aki nem éppen a templomok gyakori látogatója volt, de ahogy mondják, a küszöböket sem sűrűn koptatta. A kezében egy kőtábla volt, amit nem mindennapi szándékkal hozott:
Az utóbbi évek egyik legnagyobb "felfedezése" - mondhatom részemről, az illető egy lebontásra ítélt ház padlásán találta. A szöveget a 100 évvel ezelőtti iskola falára helyezték fel (gondolom, nem kis büszkeséggel). Azóta is döbbentem olvasgatom - micsoda - szinte jezsuita megkülönböztetés. Ezt csak azért írom, mert a jezsuita rend alapítója, Szent Ignác szerint ennek a rendnek a megkülönböztetés tudományában kell majd kitűnnie. S jó példa erre épp ez a márványtábla.... "a község közönsége".
Manapság egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a fogalmakat könnyedén összekeverjük, vagy éppen ellenkezőleg, szűkítjük vagy éppen tágítjuk azok jelentését. Például a "község" és a "község lakossága" két különböző dolog, ahogyan a "közönség" fogalma is egy másik dimenziót képvisel. Ráadásul a "közösség" kifejezés sem csupán a passzív nézőket takarja. Amatőr nyelvészként bátran állíthatom, hogy a városi élet kialakította azt a közönséget, amely csupán passzívan vesz részt a közösségi eseményeken, legyen az színházi előadás, kulturális program vagy bármilyen más rendezvény. Bár elsőre talán csupán szójátékoknak tűnik, a szavak mögött mélyebb jelentések húzódnak meg. Az elmúlt évtizedek során a közérdek fokozatosan háttérbe szorult, míg az önérdek egyre inkább előtérbe került. Ennek következményeként a közérdek iránti érdektelenség egyre inkább eluralkodott, és ma már sokan úgy vélik, hogy a közjó senkinek sem igazán kedvez. Régebben a közmunka sem csupán a munkanélküliek "kihasználásából" állt; ma azonban egy faluban már alig találni olyan embert, aki önként vállalna közmunkát, ha abból nem származik személyes haszon. Ennek következtében a hajdanán aktív népművelők és csemadokosok száma is drasztikusan csökkent. Most pedig döbbenten állunk e fájdalmas jelenség előtt, és kérdésekkel teli elmélkedünk a közösségi összetartozás elvesztéséről.
Ma már nem igazán érdek a közérdek.
Ha igen, akkor amögött valami mást is megsejteni vélünk... s a jobbik esetben anyagi előnyt, a rosszabbikban politikai kampányelőzetest? Ezek nehezen utánajárható keskeny ösvények. Tudomásul kellene vennünk végre, hogy csakis a közösség érdeke az, ami néha felül kell, hogy írja az önérdekeket. Ennek legdrámaibb példái, amikor hadba vonulnak a férfiak, hogy megvédjék a hazát - a közösségüket. Mondjuk, hogy az ember közösségi lény, de mára sokkal inkább ÖN-ző, mint közösségi. Kinek jó, mire jó a közjó - kérdezi a csak magára gondoló önző, s közönyösen odébb áll. A keresztény antropológia hirdeti a legmarkánsabban, hogy csakis a közösségben tudunk kibontakozni emberi mivoltunkban, s ha a közösség iránt közönyösek maradunk - magunkra (vissza)maradunk. Ezért kell kifejlesztenünk egy nagyfokú empatikus érdeklődést a közérdek iránt. Jó példa erre a 2011-től törvényileg is jóváhagyott önkéntesség. Kis példa erre cikkem kiindulási pontja, ez a bizonyos 100 éves épület, melyet már két különálló részre osztottunk önkénteseimmel:
