A sötét lények, akiket dementoroknak hívunk, valódi félelem forrásai. Az élet örömeit elszívják, és csak a legmélyebb szomorúságot hagyják hátra. Képzelj el egy világot, ahol a napfény elhalványul, és a remény szikrája eltűnik – ez a dementorok birodalma.
Üdvözlöm mindenkit! István vagyok, újságíró. (Szervusz, István!) Már három hete próbálom megőrizni a közélettől való távolságot. (Taps) Korábban is igyekeztem úgy élni, hogy a szabadidőm, a nyaralás, a pihenés ideje alatt elkerüljem a politikát, de valahogy mindig megbuktam. A magyar közélet csendesen, alig észlelhetően beszivárgott a mindennapjaimba. Egy gyors pillantás a Facebookra, egy figyelmetlen reggeli tévézés a kávém mellett, és máris a mély vízben találtam magam.
De most sikerült! Nem tökéletesen, az nagyjából lehetetlen, ha csak nem vonulsz ki a civilizációból radikálisan, ám az elmúlt időszakról még így is mindösszesen annyit tudtam a mai napig (ami hétfőt jelent), hogy a székesfehérvári kórházban volt valami zűr, Putyin pedig találkozott Trumppal, vagy fordítva, de ez utóbbit is csupán azért, mert a külhoni rádiók hírblokkjaiban is fő topikként szerepelt. És beköszönte vala a lélek csöndje, a tudat kiegyensúlyozottsága, a béke, a nyugalom, és helyrebillenne vala az élet dolgainak fontossági sorrendje, ahol a távoli kakas kukorékolta nyári ködös csángó reggel vagy a tizenegykettedik századi, dombtetőn csücsülő toszkán faluhoz kapaszkodó út olasz ciprussora nagyságrendekkel előzi a hány százalékkal vezet vagy nem vezet kérdését.
Istvánnak hívnak, újságíró vagyok, és kissé zavartan vallom be – főszerkesztő úr, kérem, egy pillanatra ne figyeljen rám –, hogy hétfőn még csak nem is gondoltam arra, hogy elmerüljek a hírek mocsarában. Az ember tervez, de a propaganda cselekszik: bumm, itt van Orbán Viktor a képernyőn, ahogy hangos szavakkal hadat üzen Ukrajnának.
