Az idei Oscar-gálán a megszokott témák dominálnak: LMBTQ kérdések, egyházkritikai megközelítések, a holokauszt emlékezete és a hatalmas orosz oligarchák árnyékai. A Mandiner cikkében részletesen kifejtik, hogyan jelennek meg ezek a társadalmi és politikai

Előfordulhat, hogy az Emilia Péreznek szánt szavazatok váratlanul a szintén a legjobb film és legjobb idegen nyelvű film kategóriájában versenyző Én még itt vagyok zsebébe kerülnek. Bár a horror műfaja általában nem számít esélyesnek az Oscaron, a Demi Moore főszereplésével készült A szer sikerét sem lehet teljesen kizárni. Viszont a másik két jelölt, a Dűne 2 és a hatvanas évek Amerikájának rasszizmusát bemutató Nickel Boys esetében nem javasolnánk, hogy bárki is komolyabb tétet tegyen.

Az tagadhatatlan, hogy a fő kategóriákban az összes induló tökéletesen passzol az akadémia szellemiségéhez, viszont csaknem az összes mozi jelölése védhető is valamilyen szempontból. Közhely, hogy a holokauszt tematikája szinte garantálja a nominációt, ám az elmúlt sok évtized jelöltjeit átnézve ez erősen túlzó kijelentés, még akkor is, ha hazánk eddig csak olyan alkotással tudta elnyerni a legjobb idegen nyelvű film díját amely vagy lazábban kapcsolódott a XX. század szégyenéhez (Mephisto), vagy egészen konkrétan (Saul fia).

A brutalista utóbbi egyfajta folytatásának is tekinthető; nem a lágerekről szól, hanem lényegében arról, hogy az átélt szörnyűségek milyen mértékben nyomorítanak meg egy komplett életet utólag. Ráadásul Nemes Jeles László rendezése óta a legegyedibb formanyelvi és tartalmi megközelítésben tálalja a pokoljárást, így abszolút megérdemelten indul minden egyes díjra. És külön kedves lehet Hollywoodnak azért is,

Emilia Pérez esetén is megfogalmazhatnánk, hogy valószínűleg az LMBTQ-tartalom az, ami a jelöltek közé emeli. Mégis, ha ez önmagában elegendő lenne, akkor hol van például a meleg szerelemről szóló Oscar-díjas film, a Szólíts a neveden rendezőjének (Luca Guadagnino) új, beszédes című alkotása, a Queer? Továbbá, ahogy korábban már említettük, a transzvesztita kartellvezér története mindkét oldal képviselőit felzaklatta. Ez a film nem követi a mainstream narratívát, de extravagáns stílusával az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb művévé vált, amely még a musicalt elutasítók egy részét is képes lehet megnyerni a furcsa, éjfekete atmoszférájával és abszurd elemeivel.

Ezzel szemben az Anora esetében a brooklyni szexmunkás és a titokzatos orosz oligarcha közötti románc a politikai szimbolika izgalmas szövetét szövi, mintegy Putyin felé mutató provokatív gesztusként. Valószínű, hogy az akadémiai és nemzetközi fesztiválok zsűrijének tagjai is felfedezték ezt a rejtett üzenetet, ami hozzájárult a film sikeréhez. Az Anora nem csupán egy szórakoztató darab; a Micsoda nő és hasonló Hamupipőke-történeteket merészen újraformáló dráma, amelyben a kiváló színészek teljesítménye csak fokozza a történet mélységét és emberi vonatkozásait.

A helyzet némileg eltér a szintén figyelemre méltó esélyekkel rendelkező Konklávé kapcsán: a belső feszültségekkel teli pápaválasztási folyamatot bemutató filmről nem mondhatjuk, hogy gyenge, hiszen a történet alapvetően izgalmas, a színészi teljesítmények is kiemelkedőek - különösen Ralph Fiennes alakítása -, ám sajnos nem hagy maradandó nyomot a nézőben.

A Demi Moore által képviselt "A szer" című film egy tipikus példája a csecsemők számára minden vicc új esete. Sokan panaszkodtak a film visszataszító jeleneteire, de valószínű, hogy azok, akik így reagáltak, nem éppen tapasztalt horrorfogyasztók. A produkció ugyanis semmi újat nem mutatott be, amit ne láthattunk volna már számos, kisebb felhajtással övezett filmben. Az akadémiai díjak odaítélői valószínűleg nem a sokkoló elemek miatt értékelik a filmet – hiszen a horror mindig is a perifériára szorult a szemükben –, hanem inkább a szépségipar képmutatásáról és az életkorral kapcsolatos előítéletekről szóló kritikája miatt. Azonban ezt a mondanivalót olyan módon tálalja, amely húsz évvel ezelőtt is közhelyesnek tűnt volna.

Között a jelöltek között ott figyel a Sehol se otthon is. Ez a film valóban méltó adaptációja Bob Dylan korai éveinek, de nem éri el azt a lenyűgöző szintet, amit például az Amadeus képvisel. Ezzel szemben a Nickel Boys, amely egyértelműen lassabb tempójú, inkább csak kötelező elem a 2023-as filmkínálatban.

A hetvenes évek brazil politikai helyzetét tükröző Én még itt vagyok című film nyilvánvalóan rezonál a mai, túlzottan felfokozott diktatúrafélelemre, de állítólag ennél sokkal mélyebb rétegeket is érint. Nálunk azonban csak az átadó után debütál a mozikban, így csupán előzetes bizalommal tekinthetünk a műre.

És mivel nem túl boldogok a szervezők amiatt, hogy a fiatalokat egyre inkább hidegen hagyja az egész csinnadratta, így bedobták a nagy aktuális slágert, a Dűne 2-t, amely jelenleg olyan látványprodukció, mint annak idején a Csillagok háborúja volt, csak éppen a lelket nem érezni a valóban monumentális és grandiózus jelenetek mögött.

Ott van még a Wicked, amely Hollywood sötét varázslatának megtestesülése, vagy talán inkább a nyugati boszorkány legendájának újraértelmezése. Ez a maratoni hosszúságú musical, amely az Óz, a csodák csodája előzményeit tárja elénk, sokak számára brutálisan giccses és ízléstelen élményt nyújt. A díjakra való jelölését azonban valószínűleg nem csupán a művészi értéke, hanem a tinédzser lányok egyik legnagyobb kedvence, Ariana Grande szereplése is befolyásolta. Kérdéses, hogy a TikTok-generáció képes lesz-e végigülni a díjátadót, amely nem igazán a saját tempójukhoz lett igazítva, csupán a sztár és a zene világán keresztül kapcsolódnak ehhez az élményhez.

Összességében elmondható, hogy ez utóbbi az egyetlen, amiről bátran ki merjük jelenteni, hogy nem csupán rossz, de az egyetemes kultúra iránti merényletnek tekinthető,

Természetesen, mint mindig, most is felhozhatnánk a hiányosságokat. Ha Hollywood ennyire a nosztalgia bűvöletében él, és az életkorral kapcsolatos kérdések ennyire középpontba kerültek, akkor talán érdemes lett volna Pamela Andersont is rehabilitálni Demi Moore mellett. Hiszen ő is egy igazi ikonnak számít, és most először mutatta meg színészi tehetségét a rendkívül hangulatos *The Last Showgirl* című drámában.

A brutalista stílushoz hasonlóan A konyha is megérdemelte volna a figyelmet, hiszen a bevándorlás kérdését és Amerika sokszínűségének esszenciáját egyedi nézőpontból közelíti meg. Ideológiai szempontból is megfelelne a legmagasabb elvárásoknak. Ugyanakkor a David Lynch szellemiségét hordozó, sötét humorral átszőtt A Different Man is jóval többet érdemelne egy maszkmesteri jelölésnél. A Rokonszenvedés pedig, amely egyszerre érzelmes és szórakoztató, szintén jogosan pályázhatott volna a legjobb filmek címére – ezt a legjobb férfi mellékszereplő és a legjobb forgatókönyv kategóriájában elnyert jelölések is tükrözik.