Anya Taylor-Joy romantikus sci-fi filmje teljesen szürreális, de mégis megérinti a nézők szívét.

A történet két mesterlövész szenvedélyes kapcsolatáról mesél, akik a szörnyekkel benépesített völgy felett őrködnek. A szurdok mélyén rejtőző veszélyekkel szemben a szerelem és a bátorság egyesül, miközben a magányos csúcsokon a sorsuk összefonódik.

Az Apple TV+ legfrissebb filmje, A szurdok, lenyűgöző és egyedi koncepcióval ragadja meg a figyelmünket. A történet középpontjában két kivételes mesterlövész áll: a litván bérgyilkos, Drasa (Anya Taylor-Joy) és a leszerelt amerikai tengerészgyalogos, Levi (Miles Teller). Ők egy különleges, 12 hónapos küldetésre készülnek, amelynek egyetlen célja van: megvédeni az őrtornyuk alatt húzódó, titokzatos szurdokot. A film izgalma abban rejlik, hogy a küldetés során nem csupán a külső fenyegetések ellen kell harcolniuk, hanem saját belső démonjaikkal is szembenézniük. A feszültség fokozódik, ahogy a karakterek múltja és a jelen kihívásai összefonódnak, így a nézők egy igazán lebilincselő és érzelmekkel teli utazás részesei lehetnek.

Az elején máris kiderül, hogy a bázis átadása kapcsán a szurdok valamikor a második világháború idején vált jelentős helyszínné. Érdekes módon, ez a titokzatos hely sehol nem szerepel az online térképeken, és fontos, hogy ügyeljünk arra, nehogy bármiféle veszélyes dolog kerüljön napvilágra. Egyfelől nyilvánvaló, hogy valami rejtélyes dolog fog innen előbukkanni, másfelől, ha van egy magányos férfi és egy magányos nő, akiket egy szakadék választ el - mind szó szerint, mind pedig szimbolikusan - semmi sem állíthatja meg őket abban, hogy egymásra találjanak. Legalábbis a filmek világában mindez könnyedén megtörténik.

A szurdok varázslatos különlegessége, hogy a Valentin-napi bemutatóra időzítették, ami a koncepción is szépen tükröződik. Mindenki megtalálja benne a saját vágyainak egy kis morzsáját:

A szurdok kétórás játékideje igazából két, egymástól markánsan elváló részből áll. Az elsőben megismerjük a két karaktert - már amennyire, mert igazán sok infó nem derül ki róluk, azon túl, hogy magányosak és profik. Aztán lassanként feltalálják magukat a fegyverekkel és néhány könyvvel, valamint a szerencsésebbeknek lemezjátszóval is ellátott megfigyelőtoronyban, ahol a következő egy évet töltik. Majd, mikor a közvetlen környezetüket felfedezték, megpillantják egymást is, és hoppá, kigyúl a szikra! De mivel ott van az a fránya szurdok, ezért kreatívan kell megoldani a kommunikációt, ami sikerül is, bár természetesen tiltva van - mondjuk, az egész olyan pofonegyszerű, hogy nem úgy tűnik, mintha bárki meg akarta volna akadályozni.

A film nyitánya igazi szórakoztató és szívhez szóló romantikus vígjáték, ahol két teljesen ismeretlen, a szabályokat és a határokat bátran átlépve, egymásba szeret. A szimbolika világosan kirajzolódik, talán még túlzottan is, de ne várjunk többet ennél: Drasa és Levi ismerkedése tele van humorral és szórakozással, ám van egy furcsa oldala is. A flörtölésük olyan, mint két tapasztalt csajozó vagy pasizógép tevékenykedése, ami kissé zavaró, hiszen mindketten magányosak, szinte teljesen elszigetelődve a társadalomtól. Aztán a csoda folytán, egyik pillanatról a másikra mindketten igazi randikirályokká válnak. Vicces, de nagyon filmszerű a helyzet: nyilvánvaló, hogy az egyikük éppen akkor néz el, amikor a másik távcsővel figyeli őt. Az első felvonás így telik, de a második óra egészen más hangulatot teremt, új irányt adva a történetnek.

Igen, itt jön a csihi-puhi rész, amely már az elején megmutatja magát, és kegyetlenül belefut az egyik legelcsépeltebb filmes klisébe. Ismerős az a helyzet, amikor a rosszfiúk egymás után próbálnak meg küzdeni a főszereplővel, és mindegyikük türelmesen várja, hogy az előző legyőzött legyen, ahelyett hogy egyszerre támadnának? Nos, itt ezt nagyban láthatjuk: a szurdokból felkapaszkodó lények – akiket persze bent kell tartani – először az egyik őrtornyot veszik célba, majd következik a másik, mintha nem lenne egységes stratégiájuk. És ha már ők feljutottak, persze, hogy a főszereplőink is lemennek: hát, ez igazán unalmas!

A katona, aki átadja helyét Levinek, "a pokol kapujának" titulálja ezt a hírhedt helyet. Van némi elvárásunk, de az egész úgy tűnik, mintha a Resident Evil, a The Last of Us és hasonló posztapokaliptikus videojátékok elemeit egyesítették volna. Az eredetiség teljes hiányzik belőle - és mint minden posztapokaliptikus történet esetében, itt is szükség van egy templomra! A szurdok mélyén zajló eseményeket nézve olyan érzés kerít hatalmába minket, mintha egy videojáték adaptációját látnánk, pedig valójában nem erről van szó. Olyan volt ez, mint gyerekkoromban, amikor a szomszéd srácnak először volt számítógépe és játékai, és mi oda jártunk, hogy bámuljuk, ahogy játszik. Tényleg olyan, mintha egy végtelenített, kétjátékos módba állított lövöldözős játékban lennénk, ahogy Drasa és Levi átkelnek a szurdokon, hogy végül felfedjék az igazságot. De ennél többet már nem szeretnék elárulni!

Apropó, Drasa: Anya Taylor-Joy alapvetően nem tud hibázni, de érezhető, hogy ebbe az alakításba nem sokat tett. Mindössze két tekintete van, azokat váltakoztatja: az egyikkel vágyakozva és cukin néz, a másikat, a komolyabbat, akkor veszi elő, amikor lő. Ő azért ennél sokkal többre képes színésznőként (gondoljunk csak A boszorkányra - 2015, a Széttörvére - 2016, vagy A vezércsel című Netflix-sorozatra), de

Természetesen elképzelhető, hogy ő van a helyzet magaslatán: amit nem tart fontosnak, abba nem fektet bele plusz energiát. A szurdok mentén is megfigyelhető, hogy már rutinból végezte el a feladatot, és közben még élvezte is a folyamatot.

Természetesen! Íme egy egyedi megfogalmazás: "Elengedhetetlenül fontos."

Ott volt a Marvel Defenders sorozata is, de valójában a Dolgozó lány című 1988-as filmben bemutatott teljesítménye tekinthető az igazi előzményének.

Általános gyengeségei ellenére, amikor A szurdok igazán működik – főként a romantikus pillanatokban – rendkívül kellemes kikapcsolódást biztosít. Ahogy Truffaut állítólag megjegyezte a Psychóról: "Ez teljesen értelmetlen, de mégis rendkívül szórakoztató."