Anya, azt szeretném, ha mindig te készítenéd a tortákat számunkra.

Mivé lesznek a receptek - a varázslatos ünnepi torták, amit egy anya szívvel készített, belekeverve a vajas krémbe, a csokimázba és a gyümölcsös töltelékbe minden gondoskodását és szeretetét - azután, hogy ő már nem áll a konyhában, a rádiót hallgatva? Olvasónk, Kriszta írása.

Takarítás közben a portörlő váratlanul kicsúszik a kezemből, és a szekrény tetején büszkén álló növényem a földre zuhan. A cserép darabokra törik, a virágföld pedig szétszóródik a kövön, mint egy kis zöld domb. A partvissal próbálom elérni a rendetlenséget, és bebújok az asztal alá, de hirtelen felemelem a fejem, mielőtt teljesen meg tudnék bújni. Koppanás hallatszik, és a sajgó fejemhez kapok, miközben a káosz körülöttem csak növekszik.

A kapkodásnak sosem hoz jó eredményt, ezt mindig hangsúlyoztad, és most már én is érzem a következményeit. Képzeld el, mi mindent művelek olykor! Főleg az ünnepek előtt, amikor úgy érzem, mindent egyszerre kellene megoldanom: a takarítást, a sütést, a főzést. Biztos vagyok benne, hogy csak mosolyognál, és azt mondanád, tudod, miről beszélek – hiszen veled is megtörtént ez már számtalanszor! Mesélnél arról, hogy a piskóta mindig akkor omlott össze, amikor a legnagyobb magasságot vártam tőle, és néha már reggel, ébredéskor megéreztem, hogy aznap nem lenne szabad a sütésbe belefogni, mert semmi jónak nem nézhetek elébe. Ha mégis nekivágtam, biztos lehettem benne, hogy minden konyhai eszköz kicsúszik a kezeim közül, és hazaérve döbbenten tapasztaltam, mit felejtettem el megvenni a boltban. A marcipánfigurák pedig, mintha csak velem dacolnának, sosem akarták megadni magukat a formázás során.

El kell mondanom, hogy még sosem találkoztam tőled szétcsúszott piskótával. Valószínű, hogy annyira ügyesen bánsz a titkos praktikákkal, hogy mindig a megfelelő magasságig sikerül emelni a süteményt.

Mindig csupán a végső formát érzékeltük. A hibátlant. A kalácsaid olyan lágyan olvadtak el a szánkban, mint a vattacukor, tortáidban pedig egy egész univerzum ragyogott a boldogságtól. Ez a te varázslatos, százszorszép világod.

Emlékszel, hányszor tűnődtél azon, hogy mennyire kifejező a díszítés? Kérdezted, vajon elnyeri-e az ünnepelt tetszését, és hogy nem lenne-e jó, ha még egy kis hab vagy szórócukor kerülne a torta tetejére?

Miközben a konyhád egyre inkább a sütés birodalmává alakult, a sütőformák és a nyújtófa szinte hadseregként körülvettek, míg a krémek, bevonók és tortacsipkék tengerében elveszni látszottál. A mosatlan edények tornya az égig nőtt, de mindez számodra csupán háttérzaj volt. Szíved mélyén tudtad, hogy valakinek örömet akarsz szerezni, és ez minden másnál fontosabb volt. Amikor néha megosztottam veled egy-egy színesebb cukorvirág vagy dúsabb hab ötletét, kicsit eltűnődtél a javaslatomon, de végül mindig ragaszkodtál a saját elképzelésedhez. Sajnálom, hogy nem tudtam jobbat ajánlani a te remekművednél, de úgy tűnik, a szívek ízlése mindig a legfontosabb.

Az unokáid születésnapi tortáit már hónapokkal előre megálmodtad. Gyakran nem csupán egyetlen édesség készült, hiszen az epres variáció a gyerekzsúrok fénypontja volt, a vaníliás pedig a családi ünnepek elengedhetetlen részét képezte. Néha még egy meglepetés torta is készült, hogy még édesebbé tegye a napot. Sütöttél csokoládés csodákat, főztél krémes finomságokat, és gyümölcsöket is belevittél a sütésbe. Minél bonyolultabbnak tűnt a recept, annál inkább felcsillant a szemed, hiszen a kihívások mindig is inspiráltak. Néha megpróbáltad elmagyarázni a titkos fortélyokat, de én nem vágytam rá, hogy tudjam a részleteket. Csak azt szerettem volna, ha mindig te készíted nekünk a tortát, hiszen a te kezeid varázslatos édes pillanatokat teremtettek.

Leginkább akkor érezted magad a legjobban, amikor ötleteket adtunk arról, milyen ízprofilokat szeretnénk felfedezni. Miután megszületett a fő koncepció, leültél a számítógép elé, és hosszú órákon át kutattál, míg végül rátaláltál a tökéletes receptre. Az ezerlapos füzeted, amelyben gondosan feljegyezted az összes inspirációt, ma is őrzi az összes kincset – legyen az egy ajándék recept, egy alaposan kikutatott ötlet vagy éppen a saját álmodásod gyümölcse. Később többször is visszatértél néhány leíráshoz, hogy gazdagítsd őket a saját tapasztalataiddal és felfedezéseiddel.

Csodáltam a kitartásodat és a végtelen erődet. És közben tudtam: én sosem leszek képes erre. A tortáid rétegeit a szereteteddel vontad be.

Mikor elkészült a remekmű, megcsodáltuk és körbeültük, az ünnepelt elfújta a gyertyákat, kívánságait pedig a végtelenbe suttogta. A gyerekek csak futólag kaptak be egy-két falatot, aztán már szaladtak is tovább. Vajon érezted, mennyire hálás voltam? Hogy mennyire szerettünk? Két év telt el azóta, hogy magára hagytad a cukrászkellékeidet. És minket.

Nemrégiben nekiálltam tortát sütni, és a konyhád hangulata szinte megelevenedett körülöttem. A régi rádiód muzsikája betöltötte a teret, épp úgy, ahogy te is szoktad. A receptfüzetedből merítettem inspirációt, ahol a mennyiségek tökéletesen voltak megadva, sőt, a nélkülözhetetlen praktikák is segítettek a folyamat során. Még a sütő ajtajának nyikorgása is nosztalgikus emlékeket hozott fel, mintha csak a közös sütéseinket idézte volna. Minden flottul ment, jókedvvel vágtam bele, és szerencsére semmi nem hullott a földre. A torta magassága éppen megfelelő lett, a díszítése ízléses, és az íze... nos, azt mondhatom, hogy igazán remekre sikerült. A gyerekeknek is ízlett, de képzeld, végül nem ettek belőle. Azt mondták, sosem voltak nagy rajongói a tortáknak. Anya, te ezt hogy magyaráznád?