A Fekete-tó varázslatos szépségétől a ragyogó kék Balatonig terjedő kalandunk során négy napon át a Zala folyó kanyarulatait követtük.

A forrástól a torkolatig tartó folyami kaland igazán felemelő élmény. Hosszan tartó előkészületek után, a régi túrák emlékeit és térképeit felidézve, végre elérkezett a pillanat: egy csodás őszi napon nyeregbe pattantunk, és eltökélten vágtunk neki az útnak, hogy elérjük a Fekete-tavat.

A Duna születéséről és végső útjáról a Fekete-tengerbe minden kisdiák tudósít, de vajon hányan ismerik azt a titokzatos folyót, amely a Fekete-tóból tör elő? Ez már igazi fejtörést okozhat! De hol is található ez a Fekete-tó? Évekkel ezelőtt indultunk el, hogy választ találjunk erre a kérdésre, egy olyan gyalogtúrára, amely során a sár és a kalandok szorosan összefonódtak. Az úton találkoztunk a helyiekkel, akik szenvedélyesen meséltek erről a rejtett gyöngyszemről, és mi is kíváncsian vágtunk bele a felfedezésbe:

A mélyben rejtőző titkos mocsárvilág, egy baljós ingovány, ahol a köd sűrűbb, mint a titkok, és a fák ágainak susogása egy ősi figyelmeztetést hordoz. Az aljnövényzet sötétzöld és nedves, mintha a föld nyelvén suttogná a múlt kísérteteit. Az itt keringő szellők hívogatóan búgó dallamai csábítanak, de aki merészkedik a határvonalon, azonnal érzi a levegő feszültségét. A víz tükre alatt titokzatos árnyak mozognak, és a mocsár mélyén elrejtőzött lények figyelnek, készen arra, hogy megvédjék territóriumukat. E titkos hely szélén állva, az ember szívében is baljós érzés ébred, mintha a mocsár saját lelkévé akarná fogadni azokat, akik túl közel merészkednek hozzá.

Akkor az intés ellenére megpróbáltuk felfedezni a vidéket, hogy végül a derékig érő páfrányok közt frissen húzott drótkerítésbe ütközzünk. Csak jóval később tudtuk meg, hogy

A Fekete-tó lápvidékének növényvilága igazi különlegesség, amely a jégkorszak emlékét őrzi. E varázslatos táj különböző ritka növényfajok otthona, amelyek a múlt titkait hordozzák magukban.

Különleges harmatfüvek, gyapjúsások, békabuzogányok otthona. Szigorúan védett környék, ezért is a kerítés körülötte a vandálok, a motoros rodeók és a túlontúl kíváncsiak miatt.

Hazánk legvédettebb természeti értéke jól el van rejtve a szem előtt, de azt jó, ha tudjuk, hogy a Zala folyó itt, Orfalu és Szalafő között ered - legalábbis eredt egykor. Mert most egy jó darabig akár a mederben is kerekezhettünk volna, oly száraz volt.

Székesfehérváron sikerült elcsípni a vonatot, amely Ljubljanába indult, és ahogy az lenni szokott, az út során felhalmozódott másfél óra késés. A tapasztalt túrázó azonban tudja, hogy az élet néha meglepetéseket tartogat, amelyek könnyedén keresztülhúzhatják a számításait, ezért bőséges időt hagytunk a vasúti kalandoknak. De ne szaladjunk ennyire előre: az időjárás kedvezett nekünk Őriszentpéteren, ahol egy finom kávét kortyoltunk Ómamánál, majd megállás nélkül folytattuk utunkat egészen Szalafőig.

Mindenképpen üdvözölnünk kellett a Borona Vendégház szívmelengető házőrzőjét, Szalonnát, aki mindig mosolyt csal az arcunkra. A helyiek ezúttal is figyelmeztettek minket, hogy a mocsár, ami előttünk tornyosult, kiszámíthatatlan és akár veszélyes is lehet, ezért inkább a Kömpe szeme kilátó felé vettük az irányt, mivel ez a legközelebbi pont a forráshoz. Itt találkoztunk a szívecskékkel jelzett Szerről-szerre tanösvénnyel is, amelyet tavaly még cuppogós bakancsban jártunk végig, felfedezve a környék minden egyes rejtett zugát.

Innen az utunk az erdőn át vezetett Szlovénia felé. Ezt a kis kitérőt három okból tettük bele a tervünkbe. Egyrészt, hogy meglegyen a napi kilométer. Másrészt, hogy a nap végén kedves régi barátunkhoz érkezzünk Magyarszombatfára, a fazekasfaluba, ahol reményeink szerint majd álomra hajtjuk fejünket. Harmadrészt: ezt az útvonalat már számtalanszor láttuk kerékpáros úti filmekben, és ezért muszáj volt végigkerekezni rajta, a Hodos vasútállomáson át, majd Kercaszomor felett az erdőt járva.

Másnap reggelre finom párába burkolózott a táj, szinte ködbe veszve vágtunk neki az útnak, hogy visszakerekezve Őriszentpéterre, köszöntsük a Zalát. Ahogy felszállt a pára, és a derengés finom surlófénnyel pásztázta a réteket, olybá tűnt, mintha ezüsttel hintették volna be a környéket. A törpe fenyőket borító pókhálón mindenfelé harmatcseppek csillogtak. Egészen meseszerű volt, semmilyen fotó nem tudná visszaadni.

Őriszentpéteren ezúttal csak átgurultunk, intettünk a pankaszi haranglábnak, a nagyrákosi völgyhídnak, ami apukám építésvezetésével épült. Zalalövőnél végre leültünk elkölteni reggelinket, a reggel kapott őrségi perecet. Itt már a Zala mutatott némi patakszerűséget, medrében csekély víz csordogált, könnyen átléphettük. Innen jó minőségű, remek kerékpárút vitt egészen Zalaegerszegig. Csábított, hogy benézzünk a városba, de még hosszú út állt aznap előttünk. Így csak szusszantunk egyet, amíg a Gébárti szoborpark különös alkotásaiban kerestük az odaillő gondolatokat.

Bár a táj már nem kínált hatalmas dimbes-dombos akadályokat, a Zala barátságosan észak felé kanyarodott, lágyabb lankák között. Útunk során olyan különleges nevű települések mellett haladtunk el, mint Kemendollár, Alibánfa, Pókaszepetk, Pakod és Tüskeszentpéter. A csendes falvak alsórendű útjain zötyögtünk, a forgalom gyakorlatilag eltűnt, és az utcákon még a kutyák is ritkán bukkantak fel. Nehezen akadtunk olyan boltra, ahol némi ennivalót vagy egy frissítő kávét beszerezhettünk volna. Kocsmát, kisboltot, bármilyen élő jelet kerestünk, de a környék erősen elhagyatottnak tűnt. Zalabér után viszont mintha élet költözött volna a tájra: a Zala szélesedett, vize pedig egyre különösebb árnyalatokban játszott. Vadregényes partjai gazdag madárvilágot rejtettek, ami csak fokozta a táj varázsát. Zalaszentgróton terveztük az éjszakát, ahol több étterem is várta, hogy valami meleg ételt élvezhessünk, és végre megtölthessük az éhes bendőnket.

Reggelre ütemeztük a Batthyány-kastély és a hozzá vezető régi kőhíd felfedezését, hogy aztán egyenesen a Kis-Balaton felé vegyük az irányt. Az egyenes a legjobb szó erre az útra, mert mintha vonalzóval húzták volna meg az utat, ami zömében a gáton vezetett. Hála a precíz kerékpáros navigációnak, könnyen eligazodtunk az egyenes vízfolyások és utak hálójában.

Zalavár közelében található a Récéskúti bazilika romjai, amelyek valóban megérdemlik, hogy egy kis figyelmet szenteljünk nekik.

A templomot I. István idejében építették, de alapfalai még ennél is régebbiek, a leírások szerint 870-ben már felszentelt épület állt itt. Alaprajza most is jól kivehető a zöld fűben. Közelében a Milleniumi emlékmű magasodik, ősmagyar sisakra hajazó kupolája, míves faszerkezete egy életfát rejt.

A felfedezés izgalmas útja során következő állomásunk a Kányavári sziget, amelyhez egy igazán lenyűgöző fahíd vezet! A Búbos vöcsök tanösvény mentén barangolva felfedezhetjük a sziget rejtett kincseit, miközben a két kilométeres séta során bepillantást nyerünk a Kis-Balaton páratlanul gazdag madárvilágába. A Nagy kilátó magasából csodás panorámát élvezhetünk a vízivilágra, és bár nem mindig könnyű, a térkép segítségével próbálkozhatunk beazonosítani a kisebb-nagyobb vízfolyások közül, hogy melyik is lehet a mi Zalánk.

Továbbkerekezve megpillantottuk a Kápolnapusztai Bivalyrezervátum méretes négylábúit, majd hosszú, egyenes, szinte végeláthatatlan út vitt el egészen Vörsig. Így visszanézve itt, a Kis-Balaton keleti oldalán volt csokorba szedve a legtöbb látnivaló. Vörsön egy fa kilátóba felkapaszkodva még egyszer rátekintettünk a mögöttünk elterülő tájra, majd a napi távot teljesítve kerestünk vacsorát és éjjeli menedéket a Balaton partján.

Az utolsó nap reggelén lenyűgözve bámultuk a túlparton magasodó tanúhegyeket, miközben kellemes kerékpározás közepette elgurultunk a Zala torkolatához. A kerékpárútról egy lépcső vezetett le egészen a vízhez, de sajnos a torkolat közvetlen megközelítése nem volt a mi szerencsénk - legalábbis nekünk nem sikerült. A Zala itt gyönyörű kékségben ragyogott, és egy ügyes kanyarral Zala vármegyéből átsuhant Somogy földjére, majd lágyan beleolvadt a Balaton vizébe. Búcsút intettünk a folyónak, amely négy napon át kísérte utunkat, majd felpattantunk a felpakolt kerékpárjainkra, hogy célba vegyük Keszthely vasútállomását.

Útközben megálltunk a Fenékpusztai Madárgyűrűző Állomásnál, ahol figyelemmel kísértük a Hévízi patak indián vízitúráinak végpontját. Egy darabig a Fenyves-allé feketefenyői kísértek bennünket, majd hirtelen feltűnt Keszthely, a Festetics kastély impozáns tornyai lágyan kikandikáltak a fák mögül. Még egyszer utoljára ránéztünk a Balaton csillogó víztükrére, aztán összeszedtük a járgányainkat, és felszálltunk a vonatra, hogy hazafelé induljunk.

Ezt a túrát azoknak ajánlom, akik a csönd és nyugalom szigeteire kívánkoznak, és szeretnének elmerülni a természet szépségeiben. A Zala folyó szelíd, pannon tája tele van apró csodákkal, de nem a grandiózus látványosságokban rejlik a varázsa. A víz lassan, békésen kanyarog a Balaton felé, miközben a táj mesélni nem, csak sejteket ébreszt. Ne keressünk grandiózus attrakciókat; inkább tekerjünk nyugodtan a vízpart mentén, ahogyan az idő is csendesen hömpölyög velünk az ősz meleg színeibe.

Nyitókép: A Zala folyó torkolata a Balatonnál - Fotó: Wikipedia / Civertan