A debreceni Természettudományi Múzeum tervezett projektjeiből valami furcsa módon hiányzik a természettudományok eleme.

Március 28-án a dehir.hu lelkes tudósítása révén értesültünk egy különleges tervpályázat eredményhirdetéséről, amely óriási érdeklődést váltott ki: "Valóságos csoda lesz a Magyar Természettudományi Múzeum debreceni épülete - látványtervekkel." A cím láttán mi, akik ellenállunk a budapesti gyűjtemény és kiállítás költöztetésének, azonnal bizakodásra kaptunk indíttatást: ha létezik "debreceni épület", talán a budapesti is megmarad, vagy akár újra megerősödik. Optimista nézőpontunkat csak fokozza, hogy a polgármester beszéde során elhangzott két mondat, amely reményt ad arra, hogy a jövőben a fővárosban is folytatódhat a természet- és tudományos ismeretterjesztés.

"Szükség van az erős vidéki központokra, amelyek a nemzetközi térben is értelmezhetőek és nyomot hagynak, a gazdaságban, kultúrában, oktatásban. Ez a mi célunk és ezzel nem elvenni akarunk valamit Budapesttől, hanem hozzájárulni Magyarország fejlődéséhez, amely meggyőződésem szerint mindannyiunk közös érdeke."

Teljes mértékben egyetértek a megfogalmazottakkal. Már 2020. szeptember 1-jén, a kormányfőhöz intézett nyílt levelünkben, amely azóta is választ vár, kifejtettük, hogy teljes mértékben támogatjuk azokat a kezdeményezéseket, amelyek célja a természettudományok népszerűsítése a fővároson kívül is. Külön örömmel üdvözöljük, hogy végre kimondásra került: a hazai múzeumaink sorát egy új létesítménnyel bővítik, anélkül, hogy ez Budapestet hátrányos helyzetbe hozná.

Megnyugtató érzéssel ültem le a számítógép elé, mint egy kívülálló, hogy végre felfedezzem, mit is takar ez a "valóságos csoda". A demokrácia szellemében természetesen elvárható, hogy a közpénzből finanszírozott tervpályázatok anyaga nyilvános legyen, bárki számára hozzáférhető - ha máskor nem, hát az eredményhirdetés után mindenképpen. A nagy poszterek formájában közzétett információkból, ahogyan azt a dehir.hu beszámolójában is olvashattuk, sok izgalmas részlet derült ki. A zsűri egyhangú döntése alapján az első helyezett egy dán-magyar együttműködés keretében készült terv lett, amelyen három szalagformájú, középen kiemelkedő épület összetett látványa tárult elénk. Az épületek csillag alakban helyezkedtek el, oldalról pedig gerendaházakat idéző, elszenesített faborítással voltak borítva, a tetőkön pedig zöld növényzet és ösvények díszelegtek.

Vagyis, az alapgondolat egy, a tájba, azaz a debreceni Nagyerdőbe szervesen illeszkedő konstrukció, amelyhez hasonlót kicsiben, dombház formájában már elég sokat megvalósítottak hazánkban is. Nem vagyok építész, így a logisztikai és műszaki megoldások értékelésébe nem bocsátkozom - ezt a döntően építészekből álló zsűri és a szakértői bizottság már amúgy is megtette. Külső szemlélőként azonban megjegyzem, hogy a nyertes konzorcium dán résztvevőjének honlapját átnézve ennél sokkal, de sokkal izgalmasabb építészeti megoldások tömegével szembesültem - múzeumokkal, színházakkal és egyéb kulturális létesítményekkel is.

Természetesen, ha valóban szeretnénk harmonikusan beilleszkedni a környezetünkbe, és igazi zöld múzeumot álmodunk meg, akkor ennél sokkal többre van szükség. A pályázók elképzelései nem csupán a tervekben, hanem a hosszan elnyújtott, divatos, üres szavakkal teli álmokban is megmutatkoznak, mint például:

"Az új múzeum a Kulturális Park részeként, más rekreációs és tudományos létesítményekkel együtt elősegíti a természeti környezet és a közösség mélyebb kapcsolatának kialakulását. A Magyar Természettudományi Múzeumot egyedülálló ökotonként képzeljük el - az épített és a természeti környezet találkozási felületeként. Nem teljesen mesterséges, se nem tisztán természetes, a múzeum organikusan simul környezetébe. A földből kiemelkedő, égetett fa panelek lágy ívekbe formálódnak, az erdő természetes folytatásaként, elmosva a határt építészet és vadon között. Az őshonos növényekkel borított zöldtető beporzókat vonz, menedéket nyújt a városi élővilágnak, és hozzájárul a helyi biodiverzitáshoz. A dombként megformált épület az Alföldön páratlan panorámát nyújt a fák lombkoronája és a városi táj fölött, egyedülálló, immerzív élményt hozva létre Debrecen közösségi terében - ajándék a város és polgárai számára."

Egy különleges gondolatmenet bontakozik ki előttünk, amely érzelmekkel teli, ugyanakkor ökológiai szempontból erősen vitatható. Mint ökológus, mélyen eltöprengek azon, vajon valóban egy múzeumnak kellene-e "ökológiai otthonná" válnia a Nagyerdőben, amely már rég nem az, aminek valaha hittük. Az a gondolat, hogy a városi élővilág számára menedéket nyújtson, érdekes, de talán érdemes lenne inkább a debreceniek véleményére alapozni, amikor a környezet és a közösség közötti szorosabb kapcsolatról beszélünk. Gondoljunk csak bele, mit éreznek, amikor a Vekeri-tóhoz látogatnak, amely ugyan lenyűgöző élményt nyújt, de sokszor szomorú szembesülés a valósággal, hiszen a tó sokszor már csak árnyéka régi önmagának, kiszáradva várja, hogy újra életre keljen. Emellett ne feledkezzünk meg azokról az értékes termőföldekről sem, amelyek helyét a betonrengetegek veszik át, és amelyek a biodiverzitás szempontjából sokkal gazdagabbak, mint a hatalmas beruházások. A természetes élőhelyek elvesztése nem csupán a környezetünkre van hatással, hanem a közösség identitására és jövőjére is. Talán itt az ideje, hogy közösen keressük a válaszokat, és újragondoljuk a városunk és a természet kapcsolatát.

Ne szaladjunk túl messzire! Egy múzeum értékelésében végső soron nem az épület külső megjelenése vagy organikus formái a legfontosabbak, hanem az, ami belül rejlik. Milyen kiállítási tárgyakat és milyen koncepció mentén mutatnak be? Hogyan járul hozzá a kiállítás a természettudományok népszerűsítéséhez és az ismeretek terjesztéséhez? Mi az, ami a látogatóban megmarad, miután eltöltött néhány órát az intézményben? A nyertes pályázatban erről alig találunk információt. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a cikkem írása során szakértőktől megtudtam: manapság nem várják el, hogy a múzeumi pályázatok kidolgozzák a kiállítás koncepcióját – legalábbis Magyarországon. Elég, ha van egy tervrajz, és ha az épület felépült, akkor jöhetnek a berendezők, akik majd valahogy megoldják, hogyan is nézzen ki a belső tér – esetleg itt-ott módosítanak az építményen, ha lehet. Ez a megközelítés talán működhet egy képgaléria esetében, ahol mindenki tisztában van azzal, hogy milyen típusú műalkotások kerülnek a falakra. Talán egy közlekedési múzeum számára is elegendő lehet, ha tágas termeket terveznek, ahová mozdonyok és repülőgépek is beférnek. De egy természettudományi múzeumnál ez biztosan nem elegendő. Különösen akkor nem, ha komolyan vesszük a tervezők nagyszabású elképzeléseit: hogyan alakulhat ki az a kívánt ökoton, ha azt sem tudjuk, mi lesz majd a falak között? Megkérdezték a botanikusokat és ökológusokat, hogy milyen őshonos növények élhetnek meg a tető lejtős, vélhetően vékony talajú és erősen megvilágított "élőhelyén"? Lehet ez egyáltalán? Milyen fák, milyen növényzet fogja biztosítani az erdő természetes folytatását a falak között, hogy elmosódjon a határ az építészet és a természet között? Sok megválaszolatlan kérdés merülhet fel, ha az alaprajz, a belső terek, a világítás és egyebek olyan módon készülnek el, hogy nem tudjuk, mit és hogyan fogunk elhelyezni a termekben.

Igazságtalan lenne azt állítani, hogy a pályázatban egyáltalán nem találunk utalásokat a beltéri koncepcióra. Ugyanakkor sajnos meg kell állapítanunk, hogy még a legfontosabb megfogalmazások is csupán üres frázisoknak tűnnek, és alig többek a fent idézett zavaros megfogalmazásoknál:

Az állandó kiállítóterek szoros hidat képeznek a tudomány, a történetmesélés és a természetvédelem világában, miközben felfedezőútra invitálják a látogatókat a természet csodáiban és az emberiség e csodákban betöltött szerepében.

Tehát a pályázók valójában utalnak arra, hogy mit várnak el a belső világban: csodákra, az emberiség fejlődésére és sok más izgalmas dologra. A "Fenntartható DNS" (!?) című részletből pedig kiderül, hogy

"... egy természettudományi múzeum lényegét a természet esszenciája adja, és a múzeumnak szoros kapcsolatban kell állnia a természettel, hogy igazán élő és dinamikus élményt nyújtson."

Naivan azt feltételezném, hogy a fókusz inkább a természet csodáira kellene, hogy irányuljon. A pályázók valószínűleg úgy érezték, hogy fontos kifejezniük az élővilág evolúciójával kapcsolatos gondolataikat, mégpedig a következő rejtélyes, szinte szürreális megfogalmazásban:

"Fedezzük fel a Föld életének lenyűgöző történetét: Elutazunk az ősrobbanás pillanatáig, majd egy kvantumugrással lépünk be az univerzum születésének világába, egészen addig a csodálatos pillanatig, amikor bolygónk életre kelt. Megvizsgáljuk azokat a kulcsfontosságú eseményeket, amelyek formálták a mai látható világot, és felfedezzük, hogyan alakult ki mindaz, amit ma ismerünk."

Milyen ugrást, hová? Az emberek néha olyan kérdéseket tesznek fel, amelyek mögött rejtett vágyak és titkos álmok lapulnak. Talán egy szövevényes csillagösvényre lépnének, ahol az idő és tér határai elmosódnak. Az ugrás lehetne egy szempillantásnyi pillanat, amikor a tudatunk határain túllépve felfedezünk valami újat, valami ismeretlent. Hová vezet ez az ugrás? Talán egy olyan világba, ahol a gondolatok szabadon szárnyalhatnak, és a lehetőségek végtelenek. Az emberi kíváncsiság mindig is hajtóerő volt, és most, a technológia korában, új dimenziókat nyithat meg előttünk.

A fenti idézetek méltó kiegészítése a képanyag, a "látványterv" - amitől megint csak nem kellene elvárnunk, hogy köze legyen a később megvalósítandó beltéri koncepcióhoz? Elég, ha a perspektivikusan, valósághűen megrajzolt termekben elhelyezünk néhány csontvázat, műanyag páfrányt, egyebeket, ahogy eszünkbe jut?

Úgysem éppen ezek lesznek majd kiállítva, tehát mindegy is? Nos, nem mindegy, és ezt éppen a központi terem terve illusztrálja a legjobban. Ide belépve egy, a szemközti falra szerelt hatalmas, kazettás polc tárul elénk, telepakolva mindenféle természeti objektummal. Egy kéttülkű orrszarvú feje, egy polip, egy oldalára állított teknős és hasonlók fedezhetők fel az egyes rekeszekben, amelyek elrendezése nem mutat többet, mint egy vadászati világkiállítás trófeáinak falra szögezett, otromba, hivalkodó kollekciói.

A tervezők elképzelése szerint tehát szükség van egy legalább 12 méter magas, részleteiben jól megvilágított kiállítási felületre, ami viszont biztosan kihasználhatatlan lesz. A bizottságban ülő minisztériumi szakértőknek nyilván nem jutott az eszükbe, hogy egy múzeumi aranyszabály - vagy inkább a józan paraszti ész - szerint a tárgyakat nem tanácsos a szemmagasságnál jóval feljebb helyezni egy kiállításon. Hacsak a belépőjegyhez nem mellékelnek majd látcsövet is.

Apropó, szakértők. Mindenképpen szólnunk kell a 100 000 eurót (potom 41 millió forintot) szétosztó bírálóbizottság és az őket segítő szakértői csoport összetételéről is - minden személyeskedés nélkül. Az teljesen rendben van, hogy a zsűriben nyolc építész is helyet kapott. De rajtuk kívül csak a csontkovács és antropológus főigazgató, a polgármester és egy dán múzeumigazgató volt a csapat tagja. Utóbbi antropológiai-történeti jellegű Moesgaard Museuma hasonlóan lejtős, fűvel benőtt tetejű épületben lakozik, de a hölgyet nyilvánvalóan nem lehet elfogultsággal vádolni. A zsűrit segítő szakértői bizottságban sem sokkal jobb a helyzet, az építészeken kívül közbeszerzési, fenntarthatósági, jogi stb. szakemberekkel van kiegészítve, múzeumszakmaiakkal is - a fent már említett sikerességgel. Tényleg nem számít, mit állítunk majd ki és hogyan? Geológus, csillagász, geográfus, paleontológus, botanikus, zoológus? Ugyan már - mit keresnének ők egy természettudományi múzeum sorsáról, jövőjéről döntő társaságban? Ha benne lennének, az lenne az igazi csoda.